Híres Műegyetemisták – Szilárd Leó

A világhírű, magyar származású fizikus, mérnök és biológus 1898. február 11-én született Budapesten. Zsidó családban látta meg a napvilágot. Születési neve Spitz Leó volt, családja kétéves korában magyarosította a nevét. Édesapja sikeres mérnök, nagyapja neves orvos hírében állt. Maga Szilárd Leó is már fiatal korában érdeklődött a tudomány iránt: egyszer a testvére súlyosan megbetegedett és karanténba helyezték, ekkor Leó egy kis távíró készüléket készített el, amelynek segítségével, egymással kommunikálni tudtak. Elemi iskolai tanulmányait egészségügyi okok miatt magánúton végezte el, majd 1916-ig a VI. kerületi reáliskolába járt Budapesten, ahol matematikai sikereivel kiérdemelte az Eötvös-érmet. A gimnázium elvégzése után a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója lett, majd egy évvel később átvezényelték az Osztrák-Magyar Hadmérnöki Akadémiára, ahonnan még a teljes összeomlás előtt visszatért. Tanulmányait megnehezítette az akkor még hatályban lévő antiszemita törvény, a numerus clausus, így az egyetemet Berlinben fejezte be. Távozása az országból véglegesnek bizonyult.

Ekkortájt a fizika fejlődésének központja Berlin volt, olyan híres fizikusok tanították, mint Albert Einstein, Max von Laue, Fritz Haber vagy Erwin Schrödinger. Így nem csoda, hogy Szilárd Leó félbehagyta mérnöki tanulmányait és fizikusi képzésbe kezdett. Einstein, Planck és Laue érdeklődését is felkeltette éles elméjével és ötleteivel. Az utóbbi fizikus, a szakdolgozatának konzulense is lett. A Lauétől kapott témája nem igazán tetszett Leónak, ezért egyik saját termodinamikai elméletével kezdett foglalkozni. Ennek semmi köze nem volt eredeti témájához, ezért eredményeit először Einsteinnel osztotta meg, akinek bátorítására a témavezetőjének is megmutatta. Laue elfogadta azt, majd ezt követően Szilárd Leó 1922-ben „cum laude” címmel doktorált.

„Entrópiacsökkentés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására” címmel írt tanulmánya a Maxwell-démon dilemmáról nagy port kavart és megalapozta a mai informatikát és agykutatást. 1928-tól Neumann Jánossal és Erwin Schrödingerrel tartott előadásokat a berlini egyetemen. Ez időben ismerte meg későbbi feleségét, Gertrude Weisst. 1925 és 1933 között több, mint harminc szabadalmat adott be (ebből nyolcat Einsteinnel közösen), ilyen volt például az elektronmikroszkóp, részecskegyorsító és elektromágneses szivattyú.

1933-ban a Reichstag felgyújtása után rögtön, több zsidó származású társával együtt Londonba utazott, ahol egy kórházban kezdett dolgozni. Itt egyik kollégájával kidolgozta a mesterségesen keltett radioaktív izotópok molekuláris hordozó nélküli elkülönítésének módszerét, majd 1933-ban a Royal Societyben meghallgatta Ernest Rutherford előadását az atommag hatalmas energiájáról és ennek képtelen ipari méretű felszabadításáról. Ezek indították el Szilárd Leót a lehetetlen megalkotásának útján. Létrehozta a későbbi atombomba-elmélet alapötletét: feltételezte, hogy amennyiben lenne egy elem, ami kibocsájt két neutront, miután elnyelt egyet, és kellően instabil maga az elem, akkor a kritikus mennyiség felhalmozását követően nukleáris láncreakciót lehetne létrehozni vele. Két szabadalmat jelentett be az elem feltalálására, amelyeket elutasítottak. A kudarcot csalódottsággal kevert nyugalommal fogadta, hiszen sejtette mekkora veszélyt rejt magában egy ekkora nukleáris fegyver.

Az Európában egyre növekvő háborús feszültség miatt 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált, ahol Walter Zinnel vizsgálta a neutronemissziót. Itt érte a hír, hogy felfedezték az urán hasadását, amelynek során két könnyebb atommagra bomlik szét, és felötlött benne, hogy talán így lesz egy neutronból kettő. Fermi és Joliot-Curie is megerősítette sejtését, és rájöttek, Teller Edével és Wigner Jenővel együtt, hogy a felszabaduló energiát bomba formájában is fel lehet használni. Ez viszont hatalmas előnyt jelentett a fegyverkezési versenyben a németek ellen. Így 1939-ben Einsteinnel együtt levelet írt Rooseveltnek, amelyben felhívta a figyelmét a nukleáris veszélyre, hiszen a tengelyhatalmak tudósai is ismerték a nukleáris láncreakció alapjait. A levél megtette a hatását: elindult a Manhattan-projekt az atombomba elkészítésére. A reaktor vezetését Szilárd Leó és Enrico Fermi végezte, míg a kémiai számításokkal Wigner Jenő, a matematika problémákkal Neumann János foglalkozott. A projekt eleinte csekély támogatást kapott, viszont a japánok 1941-es támadása után felgyorsultak az események. 1942-ben egy chicagói stadionban Leó bemutatta az első nukleáris láncreakciót, ezzel igazolta atomelméletét.

Ezt követően a politika felé fordult, félt és csodálta is egyben találmányát. Petícióban kérte Truman elnököt, hogy ne dobják le az atombombát Japánra. Kérelme azonban süket fülekre talált, 1945-ben Hirosimát és Nagaszakit atomtámadás érte. Megpróbálta meggyőzni a politikai vezetőket arról, hogy a bomba csupán elrettentésre lehet alkalmas, viszont 1949-ben a Szovjetunió elvégezte az első kísérleti atomrobbantást, ezzel a hidegháború egyre szélsőségessebbé vált, Szilárd Leó a biológia felé fordult.

Fizikai szempontból közelített a biológia felé, nukleáris biológiával kezdett foglalkozni. Kifejlesztette a chemostatot, amely a baktériumtenyésztésnek változatlan feltételeket biztosító bioreaktor. Az evolúció folyamatát valósította meg kémcsőben. Élete további részében az emberi memóriával és az öregedéssel foglalkozott. 1953-ban elméleti biológusként kezdett dolgozni. Részt vett a negatív visszacsatolású enzim működésének szabályozásában is, és 1959-ben publikálta az öregedéselméletét.

A nukleáris háború veszélyének növekedésekor újra a politika felé fordult, részt vett a második és harmadik Pugwash-konferencián, amelyek a béke és a tudomány összefüggéséről szóltak. Hruscsov amerikai látogatása során jó kapcsolatra tettek szert, és Szilárd Leó rávette Hruscsovot a Kennedyvel való forródrót kialakítására, amelynek hatalmas szerepe volt a kubai rakétaválság megoldásában.

1960-ban rákot diagnosztizáltak nála. Maga szervezte a sugárkezeléseit, ő számította ki a dózisokat is. Betegségét egy új kezelés, a radioterápia kifejlesztésére használta fel. A sugárkezelések alatt magnófelvételeket készített az életével kapcsolatban, szalagra rögzítette a szerepét az egész Manhattan-tervben. Bár csak halála után derült ki, viszont az eljárás sikeres volt, a testében a ráknak nyoma sem maradt.

1961-ben írta meg novelláskötetét „A delfinek hangja” címmel, amelyben az állatok nyelve által tolmácsolt leszerelési stratégiákat. Másik szatirikus művében a tudomány igen találékony túlszervezését írja le: a rohamosan fejlődő tudomány egyre nagyobb veszélybe sodorja a politikailag fejletlen emberiséget. Mivel a kutatás sok pénzt igényel, ezért megoldásként politikai bizottságokat kell létrehozni a pénz odaítélése érdekében. Ezen bizottságokba bevonva a tudósokat, kevesebb idejük marad a kutatásra, így annak fejlődése megáll. Az emberiség végső soron meg lesz mentve önmagától. Novelláiért a humán irodalom tiszteletbeli doktorává avatták.

1963-ban La Jollába költözött, ahol ismét biofizikával kezdett foglalkozni. Itt élt először igazán együtt feleségével, akivel házasságuk alatt zömében külön helyeken laktak. Utolsó tanulmányában az emberi emlékezet felépítéséről és szerkezetéről értekezett. Munkája elkészülte után két nappal, 1964 május 30-án szívrohamban halt meg.

A mérnök, fizikus, biológus, irodalmár és politikus, halála előtt így emlékezett vissza életútjára:

„Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika. Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam, s a fizikának köszönhetem, hogy érdekes az életem.”