Fiatalon a jogi karon – Pályázatokkal a tudás elmélyítéséért

Magazin 2021.11.13. Zsuppán Mercédesz

Antal Kinga Kincső és Németh Donát igazán fiatalon csöppentek bele a jogi tanulmányi pályázatok világába. A tavaszi félév sikerekben kifejezetten gazdagon telt számukra, hiszen két díjat is bezsebeltek a Magyarország és a közép-európai térség az Európai Unióban, az Európai Unió a világban és a Kozma Sándor tudományos pályázatokon. Mind a közös munkában, mind az életben tökéletesen kiegészítik egymást, sőt mi több, az sem ritka, hogy egymás mondatait is képesek befejezni! 

 

Miért a jogi kart választottátok érettségi után?

Donát: Mindig is olyan szakterületet szerettem volna választani, ami viszonylag nagy szabadságot biztosít, széleskörűek a lehetőségek. Emellett pedig mindenképpen szerettem volna a magam ura lenni valamilyen szinten. Az ügyvédi hivatás pedig egy elég független életet tud biztosítani, ha az ember jól csinálja.

Kincső: Kicsi koromban többször írtam szerződésszerű szösszeneteket annak reményében, hogy én, mint a család legkisebb, ámbár egyenlő tagja, alakíthassam a napirendet. Az iskolában pedig megtanultam, hogy ki kell állni az értékeink mellett, hosszú távon csak így éri meg. Visszatekintve azt mondanám, hogy egyértelmű volt az irány, de valójában a gimnázium utolsó évéig meg se fordult a fejemben komolyabban. Végül egy felsőbb éves barátnőm kísért be egy egyetemi napjára, és tudom, furcsa lehet, de annyira magával ragadott a közeg, hogy akkortól tudtam, hogy én is ELTE ÁJK-s szeretnék lenni.

 

Mi motivált titeket a közös munkára?

D: Ez egy elég régi történet, ugyanis már az egyetem első évében is úgy alakult, hogy rengeteg közös házi feladatot együtt írtunk meg. Nem igazán volt szükség különösebb motivációra.

 

Voltak olyan kérdések, amiben a közös munka során nem értettetek egyet? Ha igen, akkor azt hogyan tudtátok megbeszélni?

D: Igazából ezek még csak egyet nem értések sem voltak. Inkább csak rengetegféle ötlete volt mindkettőnknek, de ezekben hamar megegyeztünk.

K: Kicsit olyan volt, mintha egymás témavezetői lennénk. Tehát állandóan kritikusan álltunk az aktuális kérdésekhez.

 

Mindketten kompromisszumképesek voltatok akkor, vagy akadtak azért „Én ebből nem engedek!” pillanatok?

K: Szerintem mindketten beláttuk, hogy adott esetben mi a jobb. Tehát volt, hogy akár egy mondatot is megfogalmaztunk kétféleképpen, és az alapján döntöttünk, hogy egy kívülálló számára melyik lehet könnyebben értelmezhető. Egyébként hajlamosak vagyunk kicsit szépirodalmian fogalmazni. 

 

Mindkettőtökre jellemző ez utóbbi állítás?

D: Nézd, én úgy álltam ehhez az egészhez, hogy szakmailag legyen minden a helyén, de ne írjunk már egy kívülálló számára egy tökéletesen érthetetlen és élvezhetetlen szöveget. Egy kicsit próbáltuk elvinni játékosabb irányba. Legfőképp a szüleinken teszteltük ezt.

 

Melyikőtök az ambiciózusabb?

D: Egyértelműen Kincső.

K: Szerintem egymást húzzuk. Mindketten más irányban vagyunk ambiciózusak. Általában én vagyok az, aki kitalál valamit, Donát pedig az, aki azt mondja, hogy ha már belekezdtünk, akkor csináljuk is végig.

D: Bennem sokkal inkább van egyfajta makacsság, hogy ha valamibe belekezdtem, akkor azt fejezzem is be.

 

Erre a bizonyos makacsságra szükség volt a pályázatok megírása során?

D: Igen, de felváltva. Egyrészt az elindulásnál szükség volt arra, hogy Kincső utánajárjon a dolgoknak, amikor pedig már benne voltunk a közepében, kiválasztottuk már a témát is, akkor a bizonytalan helyzetekben – amikor például az ember nem találja a megfelelő forrásokat – szükség volt arra is, hogy azt mondjam, most már végigcsináljuk.

 

Miért indultatok a Kozma Sándor emlékpályázaton?

K: Volt egy dilemmánk tavasz körül, hogy innentől kezdve mi kétféle utat választhatunk. Elmegyünk dolgozni gyakornokként ügyvédi irodába (ami eljárásjogi tanulmányok hiányában még korainak számítana), és így szerzünk tapasztalatot olyan témákban, amik minket esetlegesen érdeleknek, vagy közösen dolgozunk pályázatokon. Mindkettőnknek ez utóbbi út volt szimpatikusabb.

D: Főleg a járványügyi készültség alatt ez nem is lett volna egyszerű. Elég spontán volt, viszont mindketten szerettünk volna az egyetem mellett valami kis pluszt, ami bővítheti a látókörünket.

K: Igen, habár egyértelmű, hogy a polgári jog és határterületei – annak minden gyönyörével együtt – állnak érdeklődésünk középpontjában.

 

Ez egy jogtörténeti pályázat volt. Melyik témakört dolgoztátok fel?

D: Igen, a büntetés-végrehajtási jog történetébe engedett egy kis betekintést, a XX. század fordulója tájékán. A kiegyezés utáni reformok voltak azok, amik a középkori büntetés-végrehajtást elválasztották a modern, akár napjainkban is bevett szokásoktól. Így az egész fejlődést nyomon követhettük a várbörtönöktől egészen a szegedi Csillagbörtönig.

K: Egyébként nagyon szerettük ezt a témát, mert nagyon sok eredeti forrás állt rendelkezésünkre.

 

Miért éreztétek fontosnak ezt a témát? 

D: Nagyon érdekesnek tűnt, főleg talán azért, mert kicsit úgy éreztük, hogy valamiféle társadalmi vita is lehet mögötte, mert gondoljunk csak bele, az volt a cím, hogy az Elítéltek munkáltatása. Tehát nyilván ez egy kényes kérdés, hiszen valószínűleg a rabok nem véletlenül kerültek oda, ahova, az ellátásukat pedig nem maguk finanszírozzák. 

 

Meséljetek nekem a Magyarország és a közép-európai térség az Európai Unióban pályázatról! Hol találkoztatok ezzel a lehetőséggel?

K: Egy általam nagyra tartott felsőbb éves ismerősöm ajánlotta figyelmembe. Mivel Donáttal az egyik közös beszédtémánk volt mindig is a nemzeti régiók helyzete az Európai Unióban, ezért szívesen vágtunk bele. Másrészt kicsit szívügy is volt, hiszen én félig székely vagyok.

 

Gátolt vagy segített titeket az, hogy alapból is foglalkoztatott titeket ez a témakör? Nem volt így nehéz megegyezni abban, hogy mik legyenek a főbb pillérek?

K: Abszolút könnyebb volt, hiszen amikor elkezdtük, már akkor úgy éreztük, hogy a nehezén túl vagyunk. Szerencsére angolul és németül is beszélünk, így az idegen nyelvű források sok esetben pontatlan fordításainak sem voltunk úgy kiszolgáltatva. A főbb pillérekről általában közösen ötletelünk, majd megpróbálom felfűzni őket lehetséges gondolatívekre, amit együtt próbálunk csiszolni. Ez egy bevált folyamat, nem függ a témától.

 

Ennél a pályázatnál pontosan milyen témakört dolgoztatok fel és miért?

D: Az európai őshonos nemzeti kisebbségek helyzetét az EU-ban. Ilyen például a székelyek ügye. Azt látjuk, hogy ezzel kapcsolatban nagyon kevés információ jut el az emberekhez. Túl kevés ahhoz, hogy eldönthessék, ők mit is gondolnak ezekről a témákról, vagy, hogy egyáltalán közbeszéd tárgyává váljanak ezek a kérdések.

 

Hogyan értesültetek a helyezésetekről?

K: Ez számomra egy nagyon kedves történet. Érdemes azt tudni, hogy mi nagyon nem szeretünk vizsgázni. Ezért nem halogatjuk és tologatjuk magunk előtt a számonkéréseket, hanem egy hétre akár három alkalmat is besűrítünk. Aznap éppen túlvoltunk egy délelőtti nagyon nehéz vizsgán, és még délután kettőkor is várt ránk egy másik. Csöngött a telefonom 11:50 perckor, láttam, hogy egy budapesti szám keres, de gyorsan kinyomtam. 11 óra 58 perckor ismét jön egy hívás ugyanarról a számról. Gondoltam, hátha egy kitartó értékesítési ügynök az, felkaptam a telefont, hogy közöljem, semmi szükségem ránctalanító krémre. A vonal túlsó végén azonban egy nagyon hivatalos hang szólalt meg, és mondta, hogy Antal Kinga Kincsőt és Németh Donátot keresi az Országgyűlés Hivatalából, ugyanis éppen most született meg a határozat, miszerint díjazottak lettünk ezen a pályázaton. Én pedig zavaromban hirtelen csak annyit tudtam gyorsan elhadarni, hogy „Köszönöm szépen! Nagyon örülök, csak egy percen belül kezdődik a vizsgám. Azonnal átadom a hírt és vissza fogom hívni, amint a vizsgának vége van!” Hát, természetesen keresztülhúztam ezzel az ünnepélyesnek szánt bejelentésüket. 

 

A ti munkátok miért volt kiemelkedően jó a többi közt, amiért különdíjjal jutalmaztak benneteket?

D: Főként talán a téma aktualitása volt egyrészt az, ami ebből a szempontból fontos volt. Másrészt pedig az, ahogy és amilyen mélyen hozzányúltunk a témához.

K: Igen, ami nagyon érdekes volt, hogy egy teljes – több éves – pertörténetet át tudtunk itt nézni.

D: Nem jellemző, hogy valaki pertörténetet használjon.

K: Általában másodlagos forrásokat szoktak használni, mi pedig az eredetihez nyúltunk vissza, így pontosabb képet tudtunk adni a történtekről.

 

Hogyan építettétek fel a pályázatot?

D: Az elején kicsit ilyen brainstorming-jelleggel ötleteltünk, aztán Kincső mindig próbálta konkretizálni a gondolatainkat.

K: Sajnos nyilván az ötletlistát szűkíteni kell, hiszen vannak bizonyos keretek. Egy ilyen pályamunka közel 40-50 oldal, figyelembe kell venni, hogy mi az, ami belefér, és ezen felül mi válthat ki nagyobb érdeklődést.

 

Terveztek még közös munkát?

D: Igazából azóta is írtunk már…

K: …és tervezünk is írni még.

 

A feldolgozott témák mennyire befolyásolták a szemléleteteket, pályaképeteket?

K: Látókörtágításnak abszolút jó volt, de alapvetően a jövőben nem ilyen kérdéskörökkel szeretnénk foglalkozni. Viszont tény, hogy sok témakört más oldalról is megtekinthettünk.

D: Én csak annyit fűznék ehhez hozzá, hogy nem azokat a témákat, jogterületeket dolgoztuk fel, ami a kedvencünk lett volna mondjuk az eddigi tanulmányaink során. Jó volt belelátni olyan dolgokba, amiket vagy nem is tanítanak, vagy elsiklottunk felette érdeklődés hiányában. Nem tudtuk elkerülni a sorsunkat. 

 

Mit tanácsolnátok annak, aki szintén gondolkozik ehhez hasonló pályázatok írásán, de nem mer belevágni?

K: Alapvetően egyedül jobb…

D: … de mégsem.  Nyilván, ha olyan társszerzővel dolgozik együtt az ember, akivel nem tudja megértetni magát, akkor jobb lehet egyedül, de amúgy, ha van egy olyan ismerőse, akivel egy hullámhosszon mozognak, akkor együtt nagyobb élmény lehet.

 

Öt év múlva hol képzelitek el magatokat?

K: Lehet, hogy új célokkal, új élethelyzetben, de…

D: … de együtt!