Struccok
Publicisztika
Párás szemüvegek és táncoló homlokráncok üzenetét próbálom dekódolni társaim között. Hiányos adatokból dolgozom. Elvesztette értelmét az orr, a száj. Lehet mosolygott rám a liftben az a lány, de lehet fáj a feje, lehet meglepődött az előadó a kérdésen, de az is lehet, hogy a szemét forgatta, lehet, hogy mindenki magányos a maszk mögött és az is lehet, hogy egy strucc vagyok. Már elfelejtettem, hogy nézek ki, szóval mostanában azon gondolkozom, hogy egy strucc vagyok. Minden egyes alkalommal, amikor már épp szándékomban áll, hogy leüljek, magam elé vegyem a jegyzetet, és elkezdjem azt a Passiót, amelyet vizsgára való készülésnek hívunk, felmerül bennem, hogy én lehet egy strucc vagyok. A fejemet a homokba dugom. Ha nem látom, nem létezik. Nincs hatalmas kupac beadandó, nincs szóbeli, mely egyre csak közeledik, nem gyűlik a társadalmi szerepfoglalásból fakadó veszedelem. A terhek egzisztenciájának tagadása napról napra csak súlyosabb, és ezért inkább még mélyebbre nyomom az arcomat a földbe. Tekintetem egy madáré, mi nem tud repülni, de úszni igen. S, mikor a végóra is eljő, belenyugvóan átadom magam az átváltozásnak, tollaimat széttárva futok a póthét sivatagába. Minek is szárnyalni a szabadság felé, ha megúszni könnyebb. Struccok vagyunk mind.