„Építő” kritika

Publicisztika 2022.01.23. Kovács Zsófia

Kedves Isten!

 

Én egészen mostanáig azt hittem, Te csak annyit adsz, amennyit az ember elbír. Ez ma megszűnt. Hajnali háromkor túlléptél egy határt. Nem kérdezem, miért csináltad. Te tudod. Csak kérlek, fejezd be! Már nem bírom. Sírva-könyörögve kérlek, fejezd be!

Az élet kegyetlen. Akkor szúr, amikor egyáltalán nem várnád, és ott, ahol korábban nem is gondoltad volna. De nincs ellene oltás, mindenki átesik rajta. Nekem már-már elviselhetetlenek a tüneteim.

Sosem éreztem magam szerencsésnek. A kaparós sorsjegyen is mindig tesómék nyernek. Ez nem zavar. A kis öröm is öröm. De a kis bánat is bánat. És napi szinten ötöt-hatot nem tudok belőle elviselni. Úgy meg pláne nem, hogy hulla fáradtan, két órányi alvást követően csörög az ébresztőm, és lássunk csodát, ledobod az atombombát. Azt mindenképp elérted, hogy maximálisan ébren vagyok. Sírok, görnyedek, és azon gondolkozom, mi lesz holnap? Be kell lépnem a Mosoly Országába, de nem hogy mosolyogni nem tudok, nézni sem. Senki szemébe. A hazugság megöli a lelket. Az igazság viszont elpusztítja. Ma összetört, ami eddig is darabokban volt, megszűnt a hit, eltűnt a remény és keletkezett egy hatalmas űr, ami nem azért nem fog megszűnni, amíg élek, mert nem akarom betömni, hanem mert gondoskodtál róla, hogy olyan lassan gyógyuló seb legyen, mint egy égés. Örökké nyoma marad. Aki a tűzzel játszik, ugye?

Nem hiszek az ördögben. Nem hittem. Te mégis vagy tálcán kínáltad nekem a Sátánt vagy valóban gonoszabb és agyafúrtabb mindenkinél, de nálad biztosan. Csak azt nem értem, miért én? És miért még mindig? Egy késszúrás nem elég? Mit akarsz ezzel jelezni? Adjam fel? Nekem nem szabad álmodni? Nekem nem szabad remélni, hogy egyszer boldog leszek? Hogy egyszer végre azt csinálhatom, amit akarok? Pofonokkal terelni a helyes irányba nem helyes. Tudnod kell, engem már régóta nem épít a sok negatív „kritika”.

Pontos vagy. Mindig akkor ütsz, amikor épp felállnék. Amikor megcsillan a remény. Mint például ma. Hajnalban. Egy nappal a kivégzés előtt. Eddig sem vártam, ám most már rettegek tőle. Visszafordulnék, de nem lehet. Elintézted, hogy ne lehessen.

Kihagyom a kávét. Mondtam, felébredtem nélküle is. Meredten bámulok a sörre a hűtőben. Hajnali háromkor. Benézek a gyógyszeres szekrénybe. Halkan megjegyzem: „Nincs annyi fájdalomcsillapító, hogy találkozzunk.” Szeretnél látni? Szeretnéd tudni, milyen vagyok „élőben”? Ezért csinálod?

Lassan peregnek a könnyeim. Egy csepp-két csepp. Nem áll el. Remegek a konyhakövön a holnaptól. Még csak nem is a mától félek, pedig mind a ketten tudjuk, fontos nap.

Két éve minden este ugyanazt kérem tőled. Lehet, pontatlanul fogalmazok, de annyira azért talán mégsem, hogy ezt tedd. Épp az ellenkezőjét.

Nem akarom szó szerint leírni, mi bánt. Te tudod, a többiek meg elég, ha csak sejtik. De néhány szóban összegezném a mai teljesítményedet: Lila folt, hetedik sor, Déjá Vu.