„A nyilvánosságot nem kell óvni a közéletről szóló beszédtől” – Interjú Gács Annával

Sokan nem is sejtjük, hogy a posztolás, a képek vagy videók megosztása, a blogírás mind egy-egy önéletrajzi megnyilvánulás. Mit és hogyan befolyásolnak nyilvános történeteink? Többek között erre is választ ad Gács Anna irodalomkritikus, aki legújabb könyvéért a neves Déry-díjban részesült. Egyetemünk oktatója nemrég érkezett a BME-re, ahol nem sokat tétlenkedett: az ő ötlete nyomán debütál hamarosan egy új művészeti rezidenciaprogram.

Hogyan kerültél közel az irodalomhoz?

Egyetem alatt kezdtem el kritikákat írni, egy nagyhatású tanárunk miatt, de életem első ilyen műve nem irodalomról, hanem filmről szólt. Esztétika szakosként többféle művészeti ággal foglalkoztam, próbáltam olyan problémákat és kérdéseket keresni, amik összekapcsolják ezen különböző ágakat.

A kritikaírás miatt értek támadások?

Igen, de sosem éreztem nyomasztónak; egy kritikában az ítélet kevésbé izgalmas, mint az értelmezés. Ma már kevesen olvasnak kritikát, de az, hogy legyen egy folyamatos beszélgetés a kortárs kultúráról, alapvetően hozzátartozik annak működéséhez. Így inkább jó reakciókat szokott kiváltani az, hogyha valaki kritikákat ír, mert aki könyvekről, filmekről, koncertekről, kiállításokról olvas, nem úgy gondol a kritikusra, mint aki azt mondja, hogy „ez szar, az remek”; inkább a gondolatmenetekre, az értelmezésekre kíváncsiak. 

Magadról olvasol kritikákat? Markmyprofessor-t például?

Igen, de pont a Markmyprofessoron annyira szélsőségesek a visszajelzések, hogy az az érzésem, sokan csupán bosszúra használják. Valaki azt írja, hogy 5-5-5: „a világ legjobb tanára”, más valaki pedig, hogy 1-1-1: „egy szemét hülye”; ebből sok következtetést nem lehet levonni, inkább azt, hogy volt, aki szeretett, és volt, aki utált. Ezekből nem tud az ember profitálni. Szerintem egy ilyen csillagozás nem kritika. Azt gondolom, − és ez a kritikára, mint hagyományos műfajra, de akár a markmyprofessor-ra is igaz −, hogy minden kritika attól kezdve izgalmas, ha egy gondolatmenet van benne felépítve.

Ennyi év után hogyhogy eljöttél az ELTE-ről?

Én mind általános, mind gimnáziumi tanulmányaimat az ELTE gyakorlóiskolájában végeztem, majd egyetemre is oda kerültem, végül oktatóként is. Így életem nagy részét ott töltöttem, ami egy idő után elkezdett nyomasztani. Pont habilitáltam, ami egy mérföldkő volt számomra, és arra gondoltam, ha most nem váltok, örökre itt ragadok. Elkezdtem nézegetni, hol vannak még olyan karakterű kommunikáció- és médiatudomány képzések, amilyen az ELTE-s is volt; itt ismertem már egy pár embert, és láttam perspektívát is.  

Miben más a BME?

Sokféle diszciplínából érkező ember találkozik össze, és nagyon sok nyitottságot tapasztalok az új kezdeményezések felé. Ami számomra nagy élmény volt például, hogy kitaláltam egy művészeti rezidencia programot, amire az egyetem vezetése gyorsan rá is bólintott.

Tudnál erről bővebben mesélni?

Ez egy ösztöndíj, amire a jelentkezők bármilyen művészeti ágból pályázhatnak. Meg vannak adva különböző kutatási témák, valamint tanszékek, akik szívesen részt vesznek benne. A művész az egyik megadott témához kapcsolódóan elkezd dolgozni valamilyen alkotáson, miközben folyamatosan konzultál a kutatókkal; próbálnak szót érteni egymással, tanulni egymástól. A lényeg az, hogy a tudományos kutatás vagy technológiai fejlesztés nyelve találkozzon össze valamilyen művészeti nyelvvel.  

A közéletben is aktívan részt veszel, politizálsz, a Facebookon vitaindító kérdéseket közölsz, reagálsz a kommentekre. Miért tartod fontosnak az ezen ügyekért való kiállást?

Sokan kényelmetlenül érzik magukat, ha közéleti kérdésekről kell beszélni, ahelyett, hogy megtanulnának úgy vitatkozni, hogy odafigyeljenek egymásra, de mégis mindenki el tudja mondani a véleményét. Ez tanárként mindig egy dilemma. Azt gondolom, hogy az egyetemeknek nagyon fontos szerepük lehetne abban, hogy a közéletről szóló beszélgetéseket inspirálják, és megpróbálják színvonalasabbá tenni. Egy tantermi helyzetben különösen fontos, hogy mindenki elmondhassa álláspontját. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy kifejtse, és akár megváltoztassa perspektíváját. A nyilvánosságot nem kell óvni a közéletről szóló beszédtől, hiszen pont azért nem érzékeljük a közös ügyeinket, mert nem diskurálunk róluk. Nyilván van, aki az állampolgársága alapvető részének tartja, hogy beszélgessen, vitatkozzon, megpróbáljon meggyőzni másokat, de van, aki úgy szocializálódott, hogy ezeket a dolgokat nem szabad bevinni az osztályterembe, a nyilvánosságba. Én abszolút az előzővel értek egyet. 

A vágy, hogy meghatódjunk című könyvedben szerepet kapnak mindenféle médiumban megjelenő személyes történetek. Mit gondolsz, a közoktatásba is bele lehetne ezeket vonni?

Az iskolákban szerintem nemcsak szépirodalmi művet, hanem filmet, sorozatot, képregényt, videojátékot, YouTube-videót is lehetne elemezni, amik történetet mesélnek, és fejlesztik a gyerekek értelmezési készségét és kritikai gondolkodását. Ma a diákok alig kapnak útmutatást arra vonatkozóan, hogyan tájékozódjanak, mit kezdjenek egy hatásvadász YouTube videóval, vagy álhírrel. Én nagy engedményeket tennék abban, hogy a tananyagban szerepet kapjanak azon történetek, melyeket a diákok maguktól is fogyasztanak. Segíteném a diákokat a tájékozódásban, nem olyasmit lőcsölnék rájuk, amit kötelezőként utálnak. Például mi akadályozza azt meg, hogy az iskolában a tévésorozatokról is lehessen beszélgetni?

Szerintem sokak szemét felnyitottad arra vonatkozóan, hogy a social médiában való tevékenységek tulajdonképpen kortárs önéletrajzok…

Igen. A könyvem megírásában fontos élmény volt, hogy követtem egy blogot, amiben a számomra ismeretlen szerző a betegségéről mesélt. Ám egyszer csak kiderült, hogy meghalt. Ezek után elkezdtem azon gondolkodni, hogy amikor egy ilyen blogot követek, én perverz vagyok és kukkolok, vagy tulajdonképpen valami nagyon hasonló dolgot csinálok, mint amikor egy könyvben megjelent tekintélyes önéletrajzot olvasok? Lehet ez ugyanolyan tiszteletreméltó tanulás a világról és saját magamról?

Az előbb említett műved Déry-díjban részesült. Mit jelent neked ez a kitüntetés?

Egy közösség elismerését. Ahogy az ilyenkor, gondolom, mindenkivel lenni szokott, leültem, és megnéztem a listát arról, hogy eddig kik kapták: a névsor tele volt olyan emberekkel, akiket nagyra tartok, ami nagyon boldoggá tett. Úgy érzem, arra vagyunk kondicionálva, hogy mindig azt jelezzük vissza, ami nem jó. Egy ilyen díj viszont azt erősíti meg, hogy amit csinálok, az legalábbis egy kis közösségnek fontos.

Mi az, ami szerinted megfoghat egy laikus műegyetemistát a könyvedben?

A könyv arra keresi a választ, hogy mik a feltételei annak ma, hogy miként beszélünk saját magunkról nyilvánosan. Ez jelen van a közösségi médiától kezdve az irodalmi önéletrajzokig. Szerintem mindnyájunknak vegyes érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy ennyire ki vagyunk téve egymás történeteinek. A kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel? Milyen etikai problémákat vet az fel, ha bekukucskálunk mások életébe? Hogyan beszélünk egy idegen közönség előtt saját magunkról, és ez a közösség mit kezd a mi életrajzi történetünkkel? Miként sajátítjuk ki egymás történeteit, és hogy járul ez hozzá ahhoz, ahogy a világban lévő helyünkről gondolkodunk? Ezek olyan kérdések, amikkel valahogy mindnyájan találkozunk. Ebbe a keretbe próbáltam beleilleszteni azokat az elemzéseket, amik között van könyvről, filmről, képzőművészetről, közösségi médiáról szóló rész. 

Milyen volt a könyv fogadtatása?

Jó! Váratlanul sok recenzió és interjú jelent meg. Lehet, hogy az érdeklődés a szokatlan borítónak is köszönhető, ami Gerhes Gábor munkája. Egy kicsit más, mint mostanában a könyvborítók nagy része, főként a tudományos könyveké és kicsit kilóg a magvetős könyvek közül is.

Mennyi ideig írtad?

Nagyon sokáig… Általában egy magyarországi tanár, aki egyetemen tanít, kutat és néha lesz egy könyve, először csak elkezd írni valamiről. Egy-egy tanulmány, kritika írása, egy óra vagy egy konferenciaelőadás tartása közben, elkezd benne kialakulni az, hogy mivel is akar foglalkozni. A következő tevékenységeit ehhez igazítja, majd kialakít egy koncepciót, amihez hozzáigazítja addigi kutatásait. Emiatt nekem ez egy hosszú, körülbelül tízéves folyamat volt.

Milyen érzés volt a vége? Számíthatunk új könyvre?

A legjobb pontja az volt, amikor már a borítót is láttam! Utána éreztem, hogy valami lezárult, és lehet újra kezdeni… Most egy kicsit olvasgatok, órákat tartok különböző témákban, és várom, hogy jöjjön az ihlet.