Don Juan lányai

Don Juan egy csábító, erős karizmával rendelkező fiatal férfi. De vajon mindenki áldozatául esik, vagy vannak kivételek? A BME-n található Szkéné Színház és a Komáromi Jókai Színház közösen mutatja be április 22-én új darabját, Don Juan, vagy az apák kínja címmel. Ennek kapcsán kérdeztem a pincérnőket alakító egyetemistákat, Jeney Lucát és Kanyó Katát. A beszélgetés közben pedig kiderült, a címszereplőnek esélye sem lenne a lányokkal szemben. Ők ugyanis átlátnak a szitán. 

Gratulálok a Szín-Tár Fesztivál első díjához! A nagy Ibsen vizsga című osztályelőadásotokkal nyertetek. Mit jelent nektek az elismerés? Mit jelent maga a darab?

Jeney Luca: Nagyon jó volt valaki olyasvalakivel dolgozni, aki majdnem korunkbeli. Én legalábbis vártam a közös munkát Jakabbal (Tarnóczi Jakab, rendező – a szerk.), így ezt már egy jó indításnak gondolom. Igazából a darabnak, amiben én játszom (Borkman János Gábor) még nem volt meg a nyersfordítása, amikor az olvasón leültünk, hogy elolvassuk együtt a három drámát. Emiatt talán ez lett a legnyersebben meghagyva, úgyhogy nekem extrán nehéz volt megtanulni, de közben nagyon élveztem, hogy nagyokat lehetett játszani, tulajdonképpen ész nélkül. Kicsit könnyebbség, amikor nem rögtön egy kis reált akarunk megcsinálni. Az is izgalmas, csak abból több van az egyetemen. Ez inkább ilyen infantilis hülyeség volt, amiből aztán talán összeállt valami.

Kanyó Kata: Az elismerésről viszont nehéz beszélni. Furcsán érkeztünk erre a fesztiválra, mert egy fesztiválnak az a lényege, hogy lássuk egymást, mi meg mentünk és jöttünk. Pont a lényeg maradt ki. De nagyon vicces, mert van egy osztálytársunk, aki nincs benne a darabban, mivel nem sikerült egyeztetni és pont ő írta nekünk a Messenger csoportban, hogy gratulál, látta a cikket. Tőle tudtuk meg.

Áprilisban bemutatótok lesz a Szkénében, Don Juan, vagy az apák kínja címmel. Találkoztatok már az életben Don Juannal?

K.: Nekem most nem jut eszembe, hogy találkoztam volna. Viszont érdekes, mert Don Juant is sokféleképpen meg lehet fogni. Mindenkinek kicsit mást jelent. Nyilván van egy általánosan kigondolt vagy kreált Don Juan, aki szédíti a nőket, de ebben az előadásban sok minden más szerepel még. Kicsit nárcisztikus személyiség és megjelenik egy apa-kutató vonal is. 

És magával a darabbal volt már dolgotok?

L.: Nekem csak érintőlegesen. A Don Giovannit láttam már nagyon-nagyon régen. Én konkrétan úgy emlékszem, hogy az egyetemen ezt a karaktert kikerültük. Nekem legalábbis nem rémlik, hogy vettük volna.

A darabbeli karaktereitek hogyan viszonyulnak Don Juanhoz?

L.: Erről nagyon sokat beszélgettünk elemző próbákon. Egészen sok verziója volt, hogy mi mit gondoltunk, vagy Pepe (Nagy Péter István, a rendező – a szerk.) mit gondolt. De aztán tisztán elvált, hogy van ez a két lány, akik két teljesen különböző úton járnak. Pepe mondta mindig, hogy Don Juan olyan, mint egy lakmuszpapír, és minden nő valahogyan reagál rá. Igazából ezzel a két lánnyal is így van. Különböző módokon reagálnak.

K.: Érdekes, mert az eredetiben két parasztlány van. Mind a kettőnek ígér valamit Don Juan és az a megoldása a jelenetnek, úgy tud kibújni ebből a helyzetből, ami nyilván dramaturgiailag is tök jó, hogy a lányok összevesznek. Én például örülök, hogy nálunk azért ez nem pont így történik, mert itt egy emancipált lány azt mondja, hogy „Vidd nyugodtan!”. Az egész kicsit borul. Ilyen szempontból, szerintem ez egy nagy újítás, csak sok kérdést felvet. Honnan jönnek a lányok, miért döntenek úgy, ahogy? Ezeken nekünk kell gondolkodnunk, nekünk kell tudnunk rá a válaszokat, de ez még az én fejemben is kicsit ködös. 

L.: Épp ez benne a jó, hogy nem teljesen egyértelmű, mi történik a lányokban, és ettől talán picit emberibbé válnak. Úgy emlékszem, nem jutottunk egyértelmű és sarkalatos megoldásokra. Ez azért van, mert pont ez a két lány hajlong leginkább ebben a szituációban. Szerintem ugyanilyenek vagyunk mi, emberek is.

A Komáromi Jókai Színházban már bemutattátok, még a pandémia idején. Mitől lesz más a szkénés bemutató?

K.: Ez engem is érdekel. De a tér alapvetően változtat majd dolgokon.

L.: Jó lenne, ha egy picit többet lehetett volna játszani Komáromban. Tudni kell, hogy ott tartottunk egy házi bemutatót, ahol csak szakmabeliek meg ismerősök voltak. Aztán volt egy majdnem rendes bemutató, de még ott is csak limitált számban jöhettek a nézők. Utána már nem játszottuk. Fontos különbség lehetne, hogy hogyan reagálnak az emberek, milyen a közönség Komáromban a nagyszínpadon. Össze lehetne vetni a szkénés közönséggel, de sajnos a Covid ezt elmosta. 

K.: Igen. Elég hányattatott sorsú ez a dolog.

A Szkéné egyetemi színháznak indult, nektek is ott volt az Ódry Színpad. Hogyan éltétek meg, hogy az megszűnt?

K.: Ez érzelmi kérdés. Nem tudom, tudok-e értelmes választ adni. Annyira jó volt, hogy volt egy egyetemi közeg, ahol egyébként nem csak egyetemisták találkozhattak egymással. Létezett egy kísérletező hely. Tényleg nagyon kellene valami, ahol utána még lehet beszélgetni, találkozni emberekkel. Sajnos szétrobbant ez a társaság. Mindenki máshol van, szinte lehetetlen összehozni. Nekünk is vannak még osztályos előadásaink, csak azok is szanaszéjjel. Egyetemi közönségszervezés meg nincs. Szomorú.

L.: Az Ódryval az az érdekes, hogy valójában mi az Ódry Színpadon, ahol egyébként felvételiztünk, nem játszhattunk előadást, mert el sem jutottunk odáig. Jövőre diplomázunk, de először a Covid, aztán a modellváltás szólt közbe. Nekünk a négy évvel ezelőtti harmad rosta élmény marad csak az Ódryból.

Hol fogjátok átvenni a diplomátokat? Jól sejtem, hogy nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen?

K.: Nem feltétlenül. Ez egy nagyon bonyolult kérdés. Én egyelőre napról napra látom az életemet. Valaki nemrég mondta, hogy júniusban le kell adnom, mi lesz a szakdolgozatom címe. Már annyitól, hogy a címét le kell adnom, teljesen kikészültem. Így én nem nagyon gondolkodtam mostanában azon, hol diplomázunk.

L.: Mi osztályszinten nem EMEX-eltünk, nem mentünk át a Freeszfe-re. Nem azért, mert nem volt hozzá kedvünk, hanem egész egyszerűen akkor ezt tartottuk a legjobb döntésnek. Még pont abban a stációban voltunk, hogy voltak óráink az egyetemen, így az tűnt a legjobb megoldásnak, ha kihasználjuk, hogy azokkal a tanárainkkal, akik nem mennek át, maradunk. Én nem tudom, van-e értelme, ha az utolsó pillanatban kiugrom ebből a rendszerből. Azt hiszem, az egyetemen is viszonylag egyértelmű, hogy nem igazán értünk egyet azzal, ami történt, de ettől még nem feltétlenül látom, hogy szuper célravezető lenne, ha nem itt vennénk át a diplománkat.

Titeket mi vonzott a színészi pályában?

L.: Pont valamelyik nap gondolkoztam ezen. Én akkoriban azzal küzdöttem, hogy nem szerettem volna saját magam lenni. Szerintem ez volt a kiindulópont. Ugyan még elég zöldfülű vagyok, de érzem, erre nem megoldás a színészet. Épp azt tanultam az egyetemen, hogy nagyon meg kell tanulnom, ki vagyok, és ezzel rendben kell legyek. Pont az ellentettje igaz, mint amit annakidején gondoltam.

K.: Én őszintén szólva, nem tudom, hogy kerültem ebbe bele. Nyilván mindenkinek megvan a válasza, hogy „Nagyon szerettem verset mondani.” Ami így volt. „Nagyon érdekelt az irodalom.” Ami így volt. Ráadásul én voltam a kisebbik gyerek, akinek folyton kicsit ki kellett tűnnie azzal, hogy valami rosszat csinál. Feltűnősködtem, mert a bátyám rendkívül okos. Én meg eljátszottam, hogy rendkívül okos vagyok. Elmentem egy drámatagozatos gimibe Debrecenbe, de még ott sem gondoltam a harmadik évig, hogy ezt akarom. Érdekelt, szívesen csináltam, viszont nem voltam benne biztos. Nekem talán mindig kell három év egy bizonyos közegben, hogy rájöjjek, ezt szeretném csinálni. Így történt gimiben és az egyetemen is. Miután felvettek, az első három évben nem mertem kimondani magamnak sem, hogy színész szeretnék lenni. Vagy annak tanulok. Vagy annak készülök. Vagy néha már az vagyok. Próbálgatok az lenni. Furcsa, mert kell egy kis idő, hogy el tudjam dönteni magamban is, ezt akarom csinálni. Nehéz valahogy bevallani és nem tudom megmondani, miért.

L.: Azért mert ehhez tapad valami érdekes dolog szerintem. Különösen a színésznőséghez. Vagy nálad nincs olyan, hogy valaki azt mondja, de hát színésznő vagy? 

K.: De. És hozzáteszik, hogy el tudod játszani. Amikor a jogsimat szereztem, a vizsgám előtt erősen markoltam a kormányt, mert esett az eső. Soha nem vezettem esőben. Megkérdeztem az oktatómat, hogy azt az izét, ami az ablaktörlő, hogy lehet bekapcsolni. Megmutatta, majd mondta: „De hát színésznő vagy, el tudod játszani, hogy vezetsz.” Az oktatási folyamat közben pedig végig olyan vicceket tolt, hogy „Na, melyiket játszanád szívesen, a Rómeót vagy a Júliát?” Az ilyen helyzetek miatt érzed azt, hogy nem szívesen mondod, hogy színésznek szeretnél tanulni. 

Egyikőtök sem pesti. Kata Debrecen mellett nőtt fel. Luca pedig, ha jól tudom, Szegeden.

L.: Szegeden születtem, de a Balaton mellett nőttem fel.

Milyen volt felkerülni a fővárosba? Hogyan éltétek meg?

L.: Én nem akkor kerültem fel, amikor elkezdtem egyetemre járni, hanem már korábban. Volt fél évem, amíg egyedül jártam moziba, színházba és ilyesmiket csináltam. Félre ne érts, ez nem rossz dolog, vagy nem depressziós dolog volt, csak így akklimatizálódtam. Nekem nem rémlik, hogy sokkos állapot lett volna. Épp ellenkezőleg. Azt hiszem, nagyon hamar hozzászoktam, hogy elmehetek egy csomó helyre, ahol egy csomó új impulzus ér. 

K.: Én már nagyon el akartam jönni Debrecenből. Nem szerettem annyira a várost, és a közeget sem. A sulimat meg az osztályomat igen, de a várost nem. Van egy barátnőm, akivel osztálytársak voltunk gimiben, és rengeteget járkáltunk úgy fel Pestre, hogy kb. három napra, de akkor az egész arról szólt, hogy színházba mentünk, koncertre mentünk, tehát tényleg mintha Kukutyin alsóból felkerültünk volna a nagyvárosba. Csodálatos volt. Emlékszem, egyszer futottunk a villamos után és hirtelen, mielőtt becsukódott volna az ajtó, a barátnőm megkérdezte valakitől, merre van a Duna? Mutatták, hogy arra. Rossz irányba mentünk, úgyhogy gyorsan leszálltunk.

L.: Én sosem tudom, merre van a Duna.

K.: Én sem tudtam, csak követtem a barátnőmet. Azután felköltöztem és lassan kialakult egy sáv az egyetem és a hely között, ahol élek. Ebben a sávban mozogtam, ez ment két évig. De nyilván sokkal több lehetőség van Pesten. Imádom nézni az embereket az utcán, hogy mindenki mindenféle, nem úgy, mint Debrecenben. 

Hogyan éltétek meg az online oktatást?

K.: Nagyon vicces volt. Emlékszem, jeleneteket kellett csinálnunk. Valami bolondokháza volt, amiben volt egy lány, akit mindenki meg akart fektetni. Zoomon játszottuk el. Azt is, hogy csókolózunk vagy hogy megfogják a mellem. Én Ebesen voltam, tartottam a telefont. A partnerem Budapesten elindította a kezét, én meg megsimogattam az arcom. Iszonyat vicces volt. Kb. hatvannyolcezer videót csináltunk. Előfordult, hogy magamat nem néztem vissza. Pedig muszáj. Én a Covid alatt szoktam meg, hogy így nézek ki, ilyen a hangom, el kell fogadni. Ebből a szempontból tanulságos volt. De idegőrlő.

L.: Teljesen természetellenes helyzet. Én egy darabig Fonyódon voltam, otthon, a családom egyik felével, mert ott legalább volt természet. Budapesten egy idő után megkattantam. Aztán elmentem egy barátomnak a nyaralójába. Emlékszem, probléma volt, hogy így más a videónak a háttere. 

K.: Amikor már nagyon nem bírtuk és kicsit enyhültek a dolgok, egy páran az osztályból lejöttek hozzám Ebesre, mert egy nagy kertes házban voltam tök egyedül. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Ott voltak egy hétig, mindenki ott aludt, ahol tudott, kiadtuk, ki megy el boltba, ki csinálja a reggelit, ki csinálja az ebédet, ki csinálja a vacsorát. Mint egy kommuna, úgy éltünk. Vicces volt, ahogy álltam a ház közepén és szűrődtek be mindenhonnan a hangok. Tudtam, hogy anyámék hálószobájában megerőszakolós jelenet megy, a spájzban énekóra, a mosókonyhában beszédóra, fent az egyik helyen énekóra, a másikon megint egy jelenet. Akinek éppen nem volt dolga, az meg hallgatta. Kicsit tényleg olyan volt, mint egy bolondokháza. De csodálatosan telt az az egy hét. Inspiráltuk egymást.

L.: Mondjuk ki, tulajdonképpen mindenhez hozzá lehet szokni. Soha nem gondoltuk volna, hogy online lehet énekórát tartani, a hatékonysága a mai napig megkérdőjelezhető, de konkréten lehet. Előre följátszott alapokra énekeltünk otthon a nappaliban és azt hallgatta az énektanár 250 km-ről.

K.: Én a Covid alatt jutottam el arra a szintre énekileg, ahol most tartok. Ezzel nem dicsekszem, de így van.

Kicsit térjünk vissza a Don Juanra! Milyen emlékeitek vannak arról, amikor legelőször hazavittetek bemutatni egy fiút?

K.: Erről nincs konkrét emlékem. Nekem az első barátomat már ismerték korábbról, mert osztálytársak voltunk általánosban. De szerintem, ha nem ismerték volna, akkor sem lett volna gond. Anyukámnak mindig az a második mondata, hogy „Tegezzél nyugodtan, még nem vagyok annyira öreg.” Szóval a szüleim nagyon nyitottak és elfogadóak. Jó fejek. 

L.: Ez furcsa, mert én gimis koromban már a nagyszüleimmel laktam és voltak mindenféle fiú barátaim, úgyhogy a nagyszüleim megedződtek. Nem hiszem, hogy különösebben megrémültek, amikor végül valakit bemutattam, mint a barátomat. Szóval sosem állt az apám egy puskával az ajtóban, max a nagymamám seprűvel, de azt ki lehetett dumálni. 

K.: Nekem mindig apukámtól féltek jobban, mert ő katona. A harmadik találkozás után viszont rendszerint kiderül, hogy nagyon vicces és irtó kedves. De mivel katona, így bárki, akit először hazavittem, teljesen mindegy, mennyire menő srác volt, azonnal megkérdezte, hogy „Laci bácsi, tudok segíteni valamiben?”.

Szerintetek milyen egy normális pasi?

K.: Nem tudom. Engem a normális pasik sosem vonzottak. (nevet)

L.: Szerintem furcsák ezek a fogalmak. Nem nagyon tudok mit kezdeni sem azzal, hogy normális pasi vagy normális ember, sem azzal, hogy erős nő vagy gyenge nő. Ezek nagyon relatív fogalmak és sokszor azt érzem, picit félrevezetnek. Jobban esik úgy nézni a világot, hogy különböző emberek vannak és valaki közülük nő, valaki férfi vagy éppen egyik sem. Ebben a rendszerben tudok mozogni és viszonyulni a másikhoz. Nekem például nagyon idegen az a világ, amikor valakinek van egy listája arról, milyen egy normális csávó. Nyilván én is örülök, ha nem gyémántokat lop titokban vagy nem bankrablással foglalkozik, tehát vannak alapvető erkölcsi normák, amikkel a legtöbb ember tud azonosulni. De hogy mi a normális, az relatív.

K.: Teljesen egyetértek. Emiatt például nem tudom, hogy rám azt mondaná-e valaki, hogy normális vagyok, vagy éppenséggel nem normális. Nincs jó válasz.

L.: Don Juannál sem arról van szó, hogy ő nem normális. Szerintem neki is megvannak a saját okai és talán a mi verziónkból ez pont valamelyest ki is derül. Itt inkább arról van szó, hogy valaki tud-e úgy élni, hogy egyébként megbánt és hátrahagy, esetleg tönkretesz egy rakat embert. Szerintem nem egyértelmű, hogy Don Juan nyugodtan alszik el. Én ebben nem vagyok száz százalékig biztos. 

K.: Igen. A szabadságod addig tart, amíg nem sértesz vele másokat.

Miért ajánlanátok az előadást?

L.: Én nagyon őszintén, Orosz Ákos miatt. Szerintem izgalmas, ahogy megcsinálja ezt a karaktert és másfél órán keresztül végig pörög elképesztő energiákkal. Szerintem viszi az egész előadást.

K.: Én is Ákost mondtam volna. Meg nagyon izgi látványvilága van a darabnak. Pepének alapvetően ilyenek az előadásai. Izgalmas, hogy valami kamerázva van, mert az tök más tereket nyit meg. Fekete Ádám szövegei gyönyörű szépek. Ja és még Mátét (Hunyadi Máté, zeneszerző – a szerk.) akartam mondani. Mindig olvadoztunk Lucával az öltözőben, amikor énekelt. 

L.: Hogyha valami átfogóbbat kéne mondanom, akkor azt mondanám: ez egyébként nem a Don Juan, hanem annak egy teljesen átértelmezett és szétszedett, de mégis nagyítóval megnézett verziója. Én azt érzem, van valamiféle megértés és kíváncsiság ebben a darabban az egyes karakterek felé. Ugyanúgy Don Juan felé, mint ahogy a nők felé is.

Az előadáshoz készült trailer az alábbi linken tekinthető meg: youtube.com/watch?v=r2HbaCq8AUg&feature=emb_title

Még több információért pedig érdemes felkeresni a Szkéné Színház oldalát, azon belül is a darab színlapját: szkene.hu/hu/eloadasok/repertoar.html?eloadas_id=13546