Széllel szemben senkinek sem lehet

Magazin 2022.05.05. László-Kun Gábor, Kiss Johanna

”Nyolcvanas évek derekára érkezünk, senki se tudja, hol van a helyünk” – énekelte a megérdemeltnél talán kevesebb ismertséget és figyelmet kapó Spenót zenekar az emlegetett évtizedben. A helykeresés, a gyökértelenség sokakat sodort a társadalom perifériájára és sokuk vélte megtalálni önmagát egy-egy marginális csoport tagjaként valamilyen ellenálló szubkultúrában. Aki pedig lázadni mert, arra rosszabb esetben sok év börtön, egy fokkal jobb esetben a pszichiátriai kezelés várt. Közülük mutat be egyet az Eltörölni Frankot című 2021-es film, aminek nagy várakozásokkal vágtam neki. Nyomokban spoilert tartalmazhat!

1984 mínusz egy

1983-ra a rock meghódította a populárisabb rétegeket is, hiszen ez év nyarán az „Adj békét, Uram”-tól a „Felnégyelni!”-ig tartó igazi érzelmi hullámvasutat élhetett át az István a király rockopera közönsége. A korábban perifériára szorult, sokszor tiltott rockzenészek széles tömegekhez jutottak el és egy olyan kultusz részei lettek, amely máig olyan gyakori elem augusztus 20-án, mint Kevin karácsonykor. Igaz, ez még nem a Queen koncertes, Hungaroringes, bécsi fridzsideres enyhülő nyolcvanas évek volt, hanem a felszínen Dolly-Roll-os, és R-GO-s, Erdős Péteres, a felszín alatt pedig zacskóból ragasztózós, klubokban lázadó, foltokban repedező korszak, különösen akkor, ha az ember a szembenállást választotta. A Piramis jelenség már halványulóban volt, a Beatrice éppen szünetelt és más bandákba szivárogva várta az újjászületés lehetőségét, az Edda úgy érezte, hogy tényleg minden sarkon állt már és a megszűnés felé zakatolt, a metál pedig még csak apró foszlányokban hallatszott át a falon túlra. Aki lázadni akart, annak ott volt a punk, bár talán senki sem tudta, mi is az igazán, mint ahogy talán maga a punk sem tudta és tudja hová tenni magát. Ebbe a korszakba próbálja elhelyezni első játékfilmjében Fabricius Gábor rendező a hősét, Frankot. 

Nem tetszik az, jó uram, hogy mérgezed agyam

Előzménynek és történelmi aláfestő zenének elég ennyi, kevesebbel azonban nem biztos, hogy érdemes nekivágni a filmnek, ugyanis a megfelelő kontextus ismeretét, s mint később kiderül, a teljes cselekményét is a nézőre bízza az alkotó. Hősünk, Frank pszichiátriára kerül, ahol a rendszer a vélt vagy valós ellenségeit, köztük az értelmiségieket próbálja titokban elhallgattatni. A film tehát a politikai pszichiátria kevéssé ismert arcát szeretné megmutatni. Ha lecsukatni nem is sikerült minden deviáns elemet, az orvosi kezelés álcája remekül elfedte a politikai üldöztetést a nemzetközi szemek elől. Frank aztán hol a nyitott osztályon, hol a zárt osztályon bámul maga elé. Frank pedig végleg elveszti a kapcsolatát a realitással.

Frankot eltörölni nem kell félnetek

Fun fact és BME-s vonatkozás, hogy a pszichiátriát a néhai V2 épületünk testesíti meg. Így ahogy az épület is elmúlt, távozott vele a filmbéli kor is. De akad más korabeli utalás is, például a tetőtől talpig tetovált Pillangó is felbukkan a pszichiátrián, legalábbis egy alteregója, ő ugyanis már huszonnyolc éve nincs köztünk. Az Eltörölni Frankot nem akart teljesen korhű lenni. Nem is ígért ilyet, ne is várjuk el tőle. Ezért is lehetséges, hogy Bors Jenő, a magyar lemezkiadás meghatározó alakja Erős Jenővé változott, Wilpert Imre, a hanglemezgyárnál Erdős Péter jobbkeze volt, Wilheim Imrévé változott. Ezt persze csak a stáblistából tudtam meg, de lehet, hogy elkerülte a figyelmemet az urak bemutatása. Sőt, ha jobban belegondolok, senkiről nem tudunk semmit. Se nevek, se egyéni ismertetőjelek. Frank nevét (Frank Róbert) is csak egy elcsípett képfoszlány mutatja meg az útlevelére írva. Ezzel mintegy azt sugallja a film, hogy itt senkinek sincs neve, identitása. Számomra fájó hiány, hogy a korhű zenéket csak zörejek helyettesítik, pedig lenne bőven alapanyag, de ez nyilván egy tudatos lépés volt. A nagy akarásnak, ha nem is nyögés, de egy nyomasztó, fojtogató rétegfilm lett a vége. Nagyon erős hangulattal és Dobos Tamás kifogástalan operatőri munkájával, ami tudja ellensúlyozni a történet jóformán teljes hiányát. De ha a nézőknek legalább egy részét arra tudja sarkallni, hogy alaposabban utána olvasson a kornak és a politikai pszichiátriák kegyetlen módszerének, már megérte felszín közelébe hozni a múltunknak ezt a sötét fejezetét. E tekintetben pedig igazak a Kispál és a borz sorai: „Jó, hogy vége a nyolcvanak éveknek és nem jön újra el”.

 

A filmhez kapcsolódóan készült egy háromrészes dokumentumfilm Túlzott igazságérzet címen, ami konkrétan a politikai pszichiátria működéséről szól. Aki a kor pontosabb lenyomatára vágyna, annak ajánljuk Takács Tibor tavalyi könyvét, esetleg a T34 – Le Râle Des Genêts című francia dokumentumfilmet épp 1983-ból vagy az arra évtizedekkel később reagáló East Punk Memories-t. Erősebb gyomrúaknak meg ott van a „popcézár”, Erdős Péter szintén korabeli cikke a Kritika újságból.