„Lenni vagy nem lenni?” – A színházi helyzetről röviden

Színház. Shakespeare szerint az egész világ, Jászai Marinak maga volt az élet, mi pedig estéről estére eldönthetjük, mennyire mélyedünk bele. Van, aki „csak” szórakozni jár, akadnak, akik gondolatokra vágynak, de az is előfordul, hogy saját magunkat szeretnénk meglátni abban a bizonyos görbe tükörben. A kérdés sosem az: Miért létezik színház? Hanem, hogy meddig képes életben maradni, ha folyamatosan víz alá nyomják?

A pandémia adott egy pofont a színházaknak jobbról, majd a TAO-pénzek (Társasági adó, amelyet a cégek adókötelezettségük függvényében felajánlhatnak bizonyos művészeti vagy sporttevékenységekkel foglalkozó szervezeteknek.) megvonásával kaptak egyet balról is. De nem adták fel. Vagyis aki teheti, nem adja fel.

Vidék vs. Budapest

Nem minden színház egyforma. Vannak vidéki színházak, akik bár részesültek megszorításokban, korántsem annyiban, mint budapesti testvéreik. Akadnak független társulatok, akik sem a fővárostól, sem az államtól nem kapnak havi apanázst, maguknak kell kigazdálkodniuk működési költségeiket. És léteznek kiemelt művészeti központok, akik sokkal több pénzhez jutnak, mint amennyit el tudnak költeni. Ám hagyjuk a szakzsargont, nézzük, mit érzékelünk ebből nézői szemmel!

Ma egy Budapesti ember, a színházi évad ideje alatt (szeptembertől júniusig), átlagosan napi tizennyolc-huszonkét előadásból választhat. Ez nagy számnak tűnik, de félrevezető lehet, hiszen vannak játszóhelyek (például a Rózsavölgyi Szalon 75 férőhellyel), amelyek csupán néhány ember befogadására képesek, míg a Vígszínház estéről estére 1000 embert szórakoztat. Vidéken, a színház méretétől függően, akad, ahol akár négy előadásból is választhatunk (Miskolc), ám néhol be kell érjük azzal az eggyel, ami megy.

Ebből is látszik, elég nagy a különbség város és város között. Az egyszerűség kedvéért, a továbbiakban, a fővárosi társulatokat veszem alapul.

Sír vagy nevet a maszk?

Operett, opera, balett, musical, dráma, komédia, vígjáték, bohózat, tragédia, színmű, alternatív előadás. Egy este alatt akár mindegyik elérhető. Ha kedvünk tartja, húzunk egyet a kalapból vagy csukott szemmel rábökünk valamelyikre. Az emberek nagy többsége azonban alaposan megfontolja, mit néz meg. Színházba menni nagy esemény. Valami olyan, amit egész héten várunk, készülünk rá; tervezgetjük, mikor indulunk, mit veszünk fel. Legalábbis egy átlagos magyar családnál ez a helyzet. A jegyárak emelkedésével négy fő számára jelentős kiadást jelent a szórakozás ezen formája. Persze kaphatunk diák- és nyugdíjas kedvezményt. Ha közvetlenül az előadás kezdete előtt veszünk jegyet, féláron juthatunk hozzá, sőt akár bérletet is válthatunk, ám így is havonta egy, legjobb esetben két előadás fér bele a büdzsébe. Emiatt felértékelődik a szakmában a híres ötös fogat: Kik játszanak benne? Ki a rendező? Mi a darab címe? Melyik színházban megy? Milyen a plakátja? Ha például Alföldi Róbert megrendezi a Rómeó és Júliát Bodrogi Gyula és Molnár Piroska főszereplésével az Átriumban, ráadásul a plakátra felkerülnek a mellékszereplők, akik olyan neves színészek, mint Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Fullajtár Andrea, akkor garantált a teltház. Kijelenthető, hogy a zenés előadásokat, valamint a vígjátékokat jobban kedvelik a nézők. Ezt is érdemes figyelembe venni évadtervezésnél. Erre egy színházigazgató azt mondaná: Valóban, mindent lehet, csak pénz kell hozzá. Na igen, a pénz.

„Money makes the world go round.” (Cabaret)

Nincs TAO, ezzel ellehetetlenülnek a független színházak. Nincs SzFE (Színház- és Filmművészeti Egyetem). Pontosabban van, csak nincs egyetlen nyilvános vizsgaelőadása sem. Az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) művészeti pályázatai nevetséges feltételeket szabnak, ráadásul minimális pénzekért. Nincs Kata, ezzel ellehetetlenülnek a művészek, köztük is a függetlenek, hiszen nem lehet főállásban játszani három teátrumban. Emelkedik a rezsi. A működési támogatások nagy része futball csapatok fenntartására ment el. A jegyárak emelésével azonban fogynak a nézők.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy sorra jelentik be a bezárást, és a megszűnésüket bizonyos színházak és társulatok. A Radnóti Színház nem üzemelteti tovább a stúdió színpadját, mert képtelen kigazdálkodni a költségeit. Pintér Béla és társulata a játszóhelyei közül mindössze egyet tart meg (de A sütemények királynője című előadásukat továbbra is játsszák a Szkéné Színházban), ám még emellett is jegyárakat kell emelnie. Nagy port kavart, hogy bezár az Átrium. Ez végül még egy évig biztosan nem történik meg, mivel az emberek úgy döntöttek, megmentik a színházukat. Hosszú távon egy ilyen kezdeményezés azonban lehetetlen, hiszen éves szinten 200 millió forint a teátrum működési költsége. Bajban van a Nézőművészeti Kft., akik rendszeres vendégei a BME-nek. És végül, de nem utolsó sorban, megszűnik a k2 társulat. Náluk ugyan nem csak pénzügyi alapja van a döntésnek, de az anyagiak is nagyban hozzájárultak a belső konfliktus helyzetek kialakulásához. A társulat az Ördögkatlan Fesztiválon búcsúzott a közönségtől. Több előadást vittek Nagyharsányba, köztük az utolsó bemutatójukat, a Rebelliseket, ami kendőzetlenül, általam soha nem látott bátorsággal beszél arról, mekkora baj van a színházi szakmában. A jutalmuk percekig tartó álló taps, és egymás nyakába boruló, síró közönség volt. Tehát a kérdés soha nem az: Miért létezik a színház? Hanem hogy érdemes-e megfojtani?