Már mindannyiunk titkos Velencéje – Beszélgetés Fábián Réka írónővel az első megjelent könyve kapcsán

Fábián Réka hazánk egyik népszerű, közösségi médiában tevékenykedő könyvkritikusa, élharcosa az olvasás és a jó könyvek népszerűsítésének. Igényes, modern képi világ mellett mutatja be aktuális olvasmányait, ajánl jó köteteket a kíváncsi követőknek. Tavaly már kérdeztük őt az olvasás iránti szenvedélyéről, ám nyár végén megjelent első saját kötetével, az “Az én titkos Velencém” megírásával egy egészen más oldaláról mutatkozhatott be a nagyközönségnek. Ismételt interjú felkérésünknek örömmel tett eleget, az alább olvasható beszélgetésből kiderül, hogy mennyire az ő saját történetét olvashatjuk a regény lapjain vagy éppen merülhetünk el egy fikcióban.

Mindenki életében van egy hely, ami valamilyen szempontból meghatározó. Sorsfordítónak mondható cselekmények egy örök életre szerelembe ejthetik az embert egy várossal. Az igazán szerencsések Budapesten élhetik át a csodát, ám sokaknak egy külföldi ország hozhatja el a várt katarzist. Nem véletlenül szeretünk utazni, új helyeket felfedezni. Más és más kultúrák további rétegeket rajzolhatnak jellemünk domborzatán, helyezhetnek új megvilágításba egy-egy otthoni helyzetet vagy problémát. Nincs ez másképp történetünk főhősnőjével, Lilivel sem, aki egy nagyanyai örökség nyomán Velencében kezd kutakodni a szeretett felmenő titkos életét illetően, miközben a saját zilált lelke is megoldást keres a párkapcsolati problémájára férjével. Az egyre felbukkanó jelek mentén új és új ismeretségek köttetnek, megismerjük Velence magával ragadó hangulatát és az igazán jól nyelvérzékkel megáldott olvasók még némi olasz nyelvtudást is magukra szedhetnek. Ízlelőbimbókat nem kímélve már az olvasástól megkívánhatunk egy forró gőzölgő kávét vagy éppen édességet, viszont a magával ragadó stílustól önthet el minket a vágy, hogy egy óriási könyvtárat birtokoljunk és naphosszat csak olvassunk. A történet végére minden puzzle darab a helyére kerül, de vajon mit nyerhet vele az olvasó?

A kötetet kezébe vevő szemlélődő belelapozva a könyvbe, első benyomásra meglepődhet a szellős tördelésen. Azonban vegyük figyelembe, hogy az újrakezdő olvasót sok esetben megrémíti a többszázoldalas történetfolyam, inkább alá sem merül a soroknak, félve tőle, hogy úgy sincs hozzá elég ideje, türelme és kitartása, hogy a végére érjen. Na ez a könyv, pont tökéletes visszarázódni a kulturális, könnyed kikapcsolódás ezen formájába, egy rászánt nap alatt az elejétől a végéig megismerhetjük Lili és Róza nagyi történetét. Az olvasással kedvet kapunk az utazáshoz, az őseink történetének kutatásához és ami a legjobb benne, még több olvasáshoz. A romantikus izgalmas szálak mellett ne feledkezzünk meg a komoly kérdésekről sem, úgy, mint női sorsok és szerepek, a napjainkban is nagy port kavaró gyermekvállalás.

Korábbi ismeretségünk nyomán több általam közösnek vált vonást véltem felfedezni az író és a főszereplő életével kapcsolatban, így muszáj voltam utána járni az ihlet születésének. Nézzünk kicsit a sorok mögé, jöjjön magáról a könyvről vagy könyv kapcsán vélekedő írónő!

Melyik sárga ruhád ihletett meg a könyvírás során, hiszen a ruhadarab többször is megjelenik a könyvet olvasva a borítón túl?

Igazából több is és egyik sem. Aki követi a csatornáimat, tudja rólam, hogy én nagyon nagy sárga kedvelő vagyok és sokszor visszaköszön ez a szín a képeimen is, ahogy jómagam is többször viselek ilyen színt, a ruhatáram meghatározó része a sárga. Ugyanakkor van egy bizonyos ruha, ami a jelenlegi profilképemen is látható, ami különösen nagy jelentőséggel bír a számomra, hiszen ez volt az első ruha, amivel visszatértem az “anyaságból” a munka világába. Nyilván a szülői szerep nem ért véget, az örökké tart, de tudni kell rólam, hogy a kisfiam születése előtt igen aktív életet éltem, folyamatosan dolgoztam, utaztam, jártam mindenfele és a két év otthonlét a gyerekkel jócskán visszavett a mindennapi ritmusomból. Ezzel a ruhával ünnepeltem meg a visszatérést, hogy már nem csak anya, hanem dolgozó anya vagyok, aki egyben nő is. Ismét igyekeztem előtérbe helyezni az új szerep által hátra szorult nőiességemet. Az anya mindig is ott lesz bennem, ugyanakkor az én definícióm fontos része, a nő is helyet kapott nem csak lelki értelemben, hanem szimbolikusan is…

Mennyire önéletrajzi ihletésű a könyv?

Rengeteg visszajelzést kapok az olvasóimtól, akik teljes bizonyossággal állítják, hogy ők ráismertek, hogy a könyv az én történetemet meséli el, sőt olyan kritikát is kaptam már, hogy miért nem egyes szám első személyben írtam. Fontos tisztázni, hogy ez a könyv nem én vagyok, ez egy fikció. Nyilván vannak elemei, amik rólam szólnak, hiszen rengeteg könyvet olvasok és ez az első, amit én magam írtam. Akik ismernek tudhatják, hogy a saját gondolataimat, érzéseimet szőttem bele az írásba, úgy is mondhatnánk, hogy “vigyázat, szösszeneteket tartalmaz az életemből”. A számomra olyan nagyon fontos irány, a női sorsok kérdésköre. Inspirált a megírásban, hogy olyan témát keressek, ami a 21. századi nőt a leginkább foglalkoztathatja, hogy az olvasóim jobban magukra találjanak a sorok között. Éltem a lehetőséggel, hogy most nem könyvkritikusként olvastam egy könyvet, hanem az én fantáziám szárnyalhatott és írtam le, ami csak a csövön kifért belesűrítve ebbe az alkotásba.

Még mindig tervben van, hogy egyszer a te történetedet is olvashassuk?

Igen, ez által a könyv által nem engem ismert meg a kedves olvasó. Úgy éreztem egy szerző első megjelenésű könyve, nem bírná el az én történetemet, azt mind leírva lehet sok(k) lett volna a bemutatkozáshoz. Viszont úgy szeretném felépíteni az olvasókörömet és megismertetni magamat a publikummal, hogy minél mélyebbre ássak és minél személyesebb dolgokat osszak meg a világomból, a gondolataimból vagy azok ihlessék a további írásaimat.

A történet főszereplőjét igen erős szál köti nagymamájához. Ki testesíti meg a szeretett felmenőt az életedben?

Számomra nincs ilyen személy, főleg nem nagyszülői ágon, akihez ennyire közel álltam volna, viszont van két olyan nőszemély, akiknek sokat köszönhetek, akiktől megszerettem az olvasást és rengeteget tanultam. Én ezt a kedvtelést nem otthonról hozom, hanem a gimis magyar tanárnőmtől és a könyvtáros nénitől, akik a mai napig nagy példaképeim és akikkel még húsz év után is tartom a kapcsolatot, beszélgetünk és levelezve írunk egymásnak. Az ő inspiráló élettörténetüket, személyiségüket, karakterüket formáltam bele ebbe a jeles szereplőbe, noha nem baráti vagy rokoni a kapcsolatunk. Az ő nyitottságuk, a jószívűségük számomra a követni való etalon, mert a közelükben azt érzi az ember, hogy állandóan csak velük akar lenni és hallgatni a történeteiket, vágyik rá, hogy vég nélkül kapjon belőlük még többet és többet. A dolog pikantériája, hogy ők ezt fajta hála kifejezést, a szereplői jellemformálásban még nem tudják, egy hete adtam át személyesen nekik a könyvemet és őszintén kíváncsi vagyok rá, hogy mennyire fognak magukra ismerni. Ők nem tudják, hogy mekkora hatással voltak rám, egy vagyok a több száz diák közül, de nekem ők azon kevés személy közé tartoznak, akik megváltoztatták az életemet. Így szerettem volna köszönetet mondani nekik, főleg most, hogy ilyen nehéz helyzetben vannak a pedagógusok. Ha néha úgy is érzik, hogy a semmibe ölik a rengeteg befektetett energiát, nem hiábavaló a törekvésük, mert bizony az ezer mag közül egy-két-három kikel és virágot hajt.

A blogod, Instagram oldalad inkább az új könyvekre fókuszál. Milyen viszonyt ápolsz az antikvár darabokkal?

A legtöbben a harmincas éveimtől ismertek meg a közösségi média által, akkortól lettem “publikus személy”, az ismert, hogy mennyi kortárs irodalmat olvasok a szépirodalomtól a szórakoztató irodalmon át, viszont a húszas éveimben a klasszikus irodalom olvasása volt a meghatározó. Abban az időben teljes gőzzel kerestem önmagamat az irodalomban, hogy ki vagyok én, az volt az érzésem, hogy be kell pótolnom a gimiben kimaradt történeteket, noha az akkori kötelező olvasmányokat is egytől-egyig kiolvastam, sőt szerettem. Nyilván ezekben a fiatal felnőtt években volt is erre időm, hiszen a klasszikus könyvek nem a pár száz oldalas kategóriában esnek, hanem igenis vaskos, nehéz kötetek. Sokat jártam akkoriban antikváriumba, nem elhanyagolható szempont volt mellettük, hogy ott lehetett a legolcsóbban könyvekhez jutni. Úgy érzem, lesz még olyan periódusban az életemben, mikor visszatérek a “régi nagyokhoz”, nem engedtem el őket teljesen a mai napig sem. Ez a gyűjtemény jelenleg nincs is kint a sokszor mutogatott könyvespolcomon, hiszen olyan mennyiségről beszélünk, ami már nem is férne el, a szüleimnél tartom a legtöbbjüket az üres szobámban laknak. Vannak itthon is jónéhányan, de egyelőre dobozokban várják a sorsukat padláson vagy éppen a pincében, mivel nem napi szinten dolgozom velük, mint a kortárs párjaikkal.

Romantikus léleknek ismertelek meg, vezetsz esetleg naplót? Őrzöl kézzel írott leveleket valami titkos dobozban? Milyen gyakran írsz esetleg Te magad ilyet?

Jól látod, a közösségi csatornáim képei, hangulata is ezt az “analóg” világot tükrözik vissza, én a mai napig írok kézzel leveleket, mi több, postán fel is adom őket. Az édesanyává válással ez a belső késztetés csak tovább erősödött, hiszen egy gügyögő gyerekkel kettesben itthon igencsak egyirányú kommunikációt lehet folytatni, nem maradt hátra más, mint a naplóírás. Minden, amit megéltem az anyaságommal kapcsolatban és szerettem volna megosztani a gyerekemmel, papírra vetettem, hogy egyszer mikor már majd megérti, esetleg ő is szülő lesz megadjam neki a lehetőséget, hogy elolvassa, hogy én hogyan éltem ezt az időszakot, ennek az új szerepnek a betöltését általa, hogyan küzdöttünk mi meg egymással. Hiszen, ahogy ő megszületett, ott egy anya is napvilágot látott és egyáltalán nem könnyű, magától értetődő, hogy hogyan találtunk mi egymásra. A napló írás a mai napig az életem fontos része, még ha nem is napi szinten, de a fontosabb gondolatokat feltétlenül lejegyezve. Jellemző rám, hogy a könyvek fontosabb idézeteit is kiírom magamnak, külön füzetem van rá. Szeretek gondolatokat ilyenformán magamévá tenni, az már csak hab a tortán, ha ezt különleges, szép füzetekbe, lapokra tehetem. Noha nem én vagyok a következő Picasso, van, hogy kis rajzok segítik a feldolgozásomat, így jobban megmaradnak bennem az olvasottak által keltett érzések. Mivel én nagyon szeretem a leveleket, őrzök is jópárat gyerek- vagy fiatalkoromból, ezért kerültek bele a könyvbe is a nagymama levelei, így ez a rész valós, belőlem egy darab.

Mennyire viszonozták a címzettek a te “maradi” megkeresésedet?

Szinte egyáltalán nem kaptam klasszikus válaszokat ezekre a papír levelekre. Az én beállítottságom az, hogy mindig a saját dolgommal, életemmel, világommal foglalkozom, ezt nem mástól várom el. Nekem az volt a fontos, hogy leírjam mondandómat, elküldjem, hogy ezáltal jobban érezzem magam. Persze, jó volt, ha kaptam reakciót, sms-ben, üzenetben vagy Messengeren, de az sem zavart, ha semmilyen válasz nem érkezett, mert a cél az volt, hogy az üzenetírás bennem jó érzést keltsen, terápiás jelleggel segítsen. Ez a lelkülete a blog oldalamnak vagy az instának is, nem azért kerül ki egy poszt, hogy minél több ember reagáljon, hanem mert én szeretem, nekem tetszik és valamit tudok általa közvetíteni. Persze, jólesik, ha minél többek kifejezik tetszésüket, tudnak hozzá kapcsolódni, de nem ez az elsődleges cél. Azt gondolom, ha ez lenne a cél, akkor egy idő után megunná az ember, egy stresszforrássá válna, egy plusz nyomássá. Én több mint négy éve csinálom ezt az olvasási élménybeszámolót és mai napig élvezem, mert arra koncentrálok, hogy kreatívan alkotok.

Hiába kerestem a blogon sem az Elfújta a szél, sem a Scarlett nem szerepelnek ott bejegyzésként. Mit jelentenek ezek a könyvek Neked?

Ezek a kötetek romantikus elemei a történetnek, illetve visszakapcsolódás a húszas éveim olvasmány élményeihez. Ha az olvasók alaposan megfigyelik a regényt, a fejezetek elején idézeteket találnak leginkább ebből a számomra meghatározó, korábban is említett olvasói korszakból. Abban biztos voltam, hogy egy klasszikus könyvet bele szeretnék építeni a történetbe, sok gondolkodás előzte meg a végső döntést, mert szívem szerint a Nyomorultak lett volna ez a kiválasztott mestermű. Viszont műfajából, cselekményéből adódóan abban semmi romantikus nem volt, így csak egy fejezeti eleji idézet származik onnan. Általánosságban igaz rám, hogy úgy tudja egy történet számomra elhozni az igazi katarzist, ha először olvasom, elképzelem a saját fantáziámmal, majd utána nézem meg filmen vagy színházban.  Így ismerkedtem meg az Elfújta a széllel is, és így hagyott bennem ennyire maradandó élményt, hogy az első könyvben is bekerüljön.

Honnan jött idézetes szövegtagolás?

Főleg női szerzőktől olvasok könyveket, mert kevesebb férfi van, akinek a műveivel azonosulni tudok, viszont az, akitől az első idézet is származik, Fredrick Backman és Guillaume Musso mondhatni az én férfi változataim. Ez a szerkesztési mód tisztelgés az ő munkásságuk előtt. Távol álljon tőlem, hogy az én írói képességeimet hozzájuk hasonlítsam, mert még fényévekre vagyok az ő szintjüktől. Ha az ő könyveiket olvasom, minden oldalt úgy zárok le magamban, hogy “Ha én egyszer így fogok tudni írni, akkor már megérte, hogy megszülettem”. Minden álmom, hogy úgy tudjak írni, mint ők, mert tőlük bőven van mit tanulni, mind történetvezetésileg, mind mély lélektani leírások tekintetében. Mindkettőjükre jellemző a szülői szerep ábrázolás, amire szülőként, anyaként különösen ki vagyok élezve, ráadásul mindig azt az aspektust ragadják meg, ami számomra is fontos. Én nem az az anya vagyok, aki a habos-babos oldaláról beszél az anyaságnak, én nem tudok erről mesélni, noha nem mondom azt, hogy nincs ilyen, mert igenis van, de nem szabad elfelejteni a szülőségben rejlő formálóerőt, amiről Musso és Backman is ír. Minden elrettentés nélkül, az én megélésem szerint szülőnek lenni piszok nehéz feladat és óriási felelősség.

Végezetül álljon itt egy idézet az Én titkos Velencémből, tanuljunk belőle mind, hogy hogyan is kell egy könyvtárat igazán szeretni:

“Nagyon tisztelte a könyveket, számára elképzelhetetlen volt, hogy behajtogassa a lapjaikat, vagy írjon beléjük. Minden egyes kötetet nagy becsben tartott, hetente leporolta, átrendezte a polcát és elővette a noteszait, amik tele voltak a regényekből kimásolt idézetekkel. Minden egyes könyv hűséges barátja volt, sokszor talált már vigaszt vagy menedéket lapjaik között…”