Ide egy jó cím kellene

Fényeskedjék neki. Ezzel a címmel készül új bemutató a Szkéné Színházban. De vajon mi volt az eredeti ötlet? Valóban annyira nehéz kitalálni, hogyan nevezzünk el egy drámát? Erről kérdeztem Szivák-Tóth Viktort, aki nem csak a darab szerzője, de egyben rendezője is. Mesélt a próbákról, a Szkénéhez fűződő szorosabb viszonyáról, valamint a KB35 Társulatról. Ráadásként pedig a Műegyetemen található Rakpart3 programsorozat is szóba került, aminek a kezdetek óta szakmai vezetője.

Kezdjük az elején! Téged felvettek a BME-re vegyészmérnök szakra. Mi történt, hogy végül mégsem lett belőled vegyészmérnök?

Vegyipari szakközepet végeztem, az Irinyi Jánosban. Nem akarok belemenni a csatába, hogy a Petrik vagy az Irinyi jobb, mivel az Irinyi megszűnt, a Petrik megmaradt, de abban az évben, amikor végeztem, mi hoztuk el a szakmai tanulmányi verseny első két helyét. Én második voltam, elszúrtam a titrálást, ezért nem mehettem Görögországba ingyen tanulmányútra, cserébe fölvettek a BME-re vegyészmérnöknek. Viszont akkor már évek óta a bölcsészet érdekelt. Arra készültem, hogy fölvegyenek töri és magyar szakra. Ez nagy kihívás volt vegyipariból. Végül fölvettek. Ha nem vesznek föl, lehet, itt végzek a BME-n.

Nem akartál színházi irányban továbbtanulni?

Nem. Nem tudom, miért. Magam sem értem. Diákszínjátszóként fölvetődött bennem, hogy színész leszek, de igazából ott is azt gondoltam, valami normális állás kéne, tanár leszek vagy hasonló. Ráadásul hívtak a Színműre. Volt egy tanár, aki látott engem és szólt, hogy: „Figyelj, jövőre felvételiztetek, nem akarsz eljönni?” Nem tudtam, ez mit jelent, úgyhogy nemet mondtam.

A színjátszást az egyetem alatt is folytattad. Hogyan tudtad összeegyeztetni a tanulással?

Elég könnyen. Nem azért, mert az egyetemen nem terheltek eléggé le minket, csak valahogy rengeteg energiánk volt és egyértelművé vált, hogy az inárcsi színjátszóközeget ápolni szeretnénk. Létrehoztunk egy egyesületet, amit vezettem is. Imádtam azokat az embereket, akik akkor még nem foglalkoztak ennyi mindennel, így ők is többet ráértek. Akkoriban az egyetemi színpad nagyon izgalmassá vált. Működött a Tűzraktér, a Sirály, tudtunk hol játszani. Évente egy bemutatót készítettünk, azt játszottuk tízszer egy évadban. Csúcsformájában az egyesület 2014-2018 között volt. Akkor több előadással repertoárt vittünk a MU Színházban. Ott már éreztük, hogy ez kicsit sok, mert közöttünk nincs egy színész sem, mindenkinek más a szakmája. Nekem viszont nem volt elég, úgyhogy kerestem még több feladatot.

Színházi neveléssel kezdtél foglalkozni. Jól látom, hogy az ilyen jellegű előadások mostanában felfutóban vannak?

Jó, ha így látod. Szerintem is felfutóban vannak, de már harminc éve ez a tendencia. Mostanában mintha tényleg láthatóbb lenne. Természetesen nagyon rossz anyagi helyzetekkel találjuk szembe magunkat ezen a területen is. Annyiban hazudtam az előbb, de ez most kiderült, hogy színházi nevelést viszont végeztem, drámapedagógia szakot, szakirányú továbbképzés révén, a Pannon Egyetemen. Drámapedagógusként dolgoztam szinte világéletemben. Emiatt kerültem kapcsolatba kisebb társulatokkal. Sokan úgy-ahogy életben is maradtak, de nagyon kis szelete ennek a rétegnek, akik profi színházzá tudtak válni, még kevesebb, aki csak ebből él. Mi is úgy csináljuk a KB35-tel, hogy van főállásunk és mellette megyünk iskolákba játszani, mert azt gondoljuk, segít a diákoknak ez a fajta tevékenység. 

Miben más a KB35, mint egy általános színházi társulat?

Nekünk mindig nagyon hosszú próbaidőszakaink voltak. Ez nem azt jelentette, hogy sok időt tudtunk erre fordítani, mert heti egy napot próbálunk, de egy év alatt elkészül egy produkció. Közösségi színházként működik a KB35, ami azt jelenti, hogy nincsen egyértelmű rendezői döntés. Kell valaki, aki hoz rendezői koncepciót és inspirálja az embereket, viszont mindenkinek vétójoga van minden egyes döntésnél. Amíg nem egyezünk meg valamiben, ami mindenkinek megfelel, addig nem megyünk tovább. Ez kicsit rajtam is ragadt. 

Ezek szerint a Fényeskedjék neki-t is így rendezed?

Igazából örülök, hogy nem vagyok autoriter rendező alkat. Ezen az előadáson is közösen dolgozunk, persze itt jóval kevesebb időnk van, emiatt nehezebb. Gyanítom, egy idő után eljön az a szakasz, amikor már nem vitatkozhatunk nagyokat. Most még igen, a hétvégén át is írtam a darabot, mert jöttek a színészektől igények. Ilyenkor ennek nagyon örülök, mert látom, hogy valami olyan formálódik, amit ez a csapat szeretne létrehozni.

Ahogy említetted, te írtad a darabot. Mennyire gyakori, hogy amit rendezel, azt szerzőként is jegyzed?

Eléggé. Mostanában elgondolkodtam, vajon miért hívnak rendezni és szerintem azért, mert kapásból írok egy darabot is. Ez így nagyon költséghatékony. De nem akarom elviccelni. Olyan körülmények között dolgozunk, ahol általában van egy társulat, akik tudják, miről szeretnének előadást készíteni. Ha darabot keresünk hozzá, az néha sokkal macerásabb, mert lehet, hogy nem olyan életkorúak, mint a szereplők, kicsit más a téma, nagyon át kell alakítani az adott szöveget. Emiatt már csak azt tudjuk kiírni, hogy a szerző nyomán. Úgyhogy rákaptunk a saját fejlesztésű drámákra.

Olvastam a Fényeskedjék neki online megtalálható változatát. Ha jól értelmeztem, egy tanteremben játszódik.

Ez egy különös eset, mert fölépítünk egy tantermet a Szkénében, ami a Műegyetemen van, ahol rengeteg tanterem a rendelkezésünkre állna, viszont egyikbe sem férne be ennyi néző. Egy kicsit azért meg lesz csavarva, mert egy omladozó tanterem lesz egy omladozó épületben. Egy idő után azon is el lehet majd gondolkodni, vajon tényleg tanteremben játszódik-e. Szóval kicsit színházibbá tettük. Adódott volna, hogy új helyszínt keressek, de nagyon jó az iskola. Az előadásban közéleti témák is vannak, és ha valami tényleg állatorvosi ló a társadalomban, akkor az az oktatás.

A darab központi témája a gyászfeldolgozás, de erősen jelen van benne a humor. Hogyan lehet ezt a kettőt vegyíteni?

Ez természetes dolog. Pont most húzták ki az egyik kedvenc kismonológomat, amiben szerepelt a következő mondat: „Egy híres pszichológus mondta ezt, nem én, hogy a gyászban legfontosabb a humor.” A halotti torok akkor jók, ha van bennük valami feloldó hangulat. Itt viszont annyira elszúrt az egész gyász, hogy nem lehet nem rossz mondatokat mondani, ennek pedig mindig van komikuma. Nekem fontos, ha beülök színházba, akkor ne rángassanak le teljesen és hagyjanak ott a pocsolyában, hanem legyen benne valami felszabadító.

A Szkénében több előadás is fut, ami szintén humorral mesél a gyászról. Az Elem-hez feldolgozó előadást is készítettetek. Ez mennyire van rád hatással?

Mondhatnám, hogy nincsen hatással, de ez nem így van. Nagyon sok előadást nézek a Szkénében és ettől az ízlésem is „szkénésedett”. Régen szerintem nem írtam volna ilyen típusú darabot. Az Elem szabadabb dramaturgiával foglalkozik, de örültem, hogy a gyász és a humor ott is nagyon erősen tud kapcsolódni. Ez megerősített. Viszont van még egy előadás, a Kartonpapa. Írtam is Tasinak, (Tasnádi István, a Kartonpapa szerzője), hogy: „Ne haragudj, pont most készítek egy drámát, ami nagyon hasonlít.” Tényleg hasonlít, de leellenőriztettem pár dramaturggal, akik azt mondták, valójában teljesen más a kettő.

Honnan jött a Fényeskedjék neki cím?

Először nagyon rossz címe volt. Azt hiszem, az, hogy Kihalófélben. Tudtam, hogy nem az igazi, de beadtam egy pályázatra, kellett neki munkacím. Aztán az Örkény Ösztöndíjnál ajánlókat kértem a kollégáktól. Mohácsi János, aki mindig ad nekem ajánlást, írt egy nagyon vicceset. Szerepelt benne, hogy: „Adná az Isten, hogy találjon neki valami rendes címet.” Örülnék, ha tudnám, hogyan jut eszébe az embernek a jó cím, de nem tudom. Nagyon sokáig agyalsz rajta, aztán egyszer csak eszedbe jut. A Fényeskedjék neki szerintem tökre passzol. Egész megszerettem.

Mikortól mondod azt magadról, hogy rendező vagy?

Már használom, de nem tudom megmondani mióta. A zavaromat az okozza, hogy a színházi nevelésben biztosan tudom a helyemet, de a hazai színházi struktúrában még keresem, hol is állok. Én többségében színházi nevelési előadásokat rendezek, azokhoz írok darabokat. Ezek diákoknak, tanulóknak készülnek, a szélesebb közönség nem ismeri őket. Azt hiszem, a folyóiratok, kritikai lapok sem szoktak sok kritikát vagy ismertetőt lehozni ezekről az anyagokról. Ezért egy darabig zavarban voltam, vajon rendező vagyok-e, inkább azt mondtam, színházi nevelési szakember, hogy aztán megkérdezhessék, az mit jelent.

Ha már színházi nevelés. Mit látsz, változott az utóbbi időben a fiatalok hozzáállása a színházi közeghez?

Igen is, meg nem is. Olyan szempontból nem, hogy amikor eljutunk fiatalokhoz, akkor nincs semmi gond, nagyon közvetlenül kapcsolódnak. A tantermi előadásoknál meglepődnek, mert a saját problémáikról szólnak és élvezetesek, ráadásul helyben vannak. Ahhoz szoktak hozzá, hogy elviszik őket valamilyen kötelező színházlátogatásra. Ha szerencséjük van, jó előadást választ a pedagógus, ha nem, akkor nem. Budapesten nagyon jó helyzetben vagyunk, vidéken már sokkal nehezebb elcsípni egy jó előadást. Ebből a szempontból sokszor a színházi nevelési, tantermi előadások viszik el az életükbe a színházat.

És igen, változott a hozzáállásuk, ahogy az általános közönségé is. Ma már hosszú előadásokat nem érdemes bevinni a diákok közé. Meg különvált a budapesti, a vidéki városi valamint a teljesen vidéki közönség. Régen tudtunk olyan előadást készíteni, ami bárhova vihető volt, mindenhol működött, ma már nem. Érezhetően nagyobb lett a szakadék, mert a vidéki fiatalokat nem érdekli az életútkeresés, nekik sokkal érdekesebb, ha a családban lévő erőszakot vagy az indulatkezelést mutatjuk meg.

Mit tapasztalsz az egyetemen? Járnak a fiatalok színházba?

Szerintem nem jön őrült sok fiatal néző a Szkénébe, ezért a Rakpart3 programjainkra sem, de a programokon nagyobb a fiatalok aránya. Próbáltunk ebben előre lépni, haladunk is. Egyetemistákkal alakítottuk ki a DumaPart című programunkat, ami előadás után egy beszélgetés, mindenféle játékkal teletűzdelve. Ennél sokat számított, hogy volt egy közösség az egyetemen, akik aktívak voltak, rákaptak és egyre többen lettünk. Ez úgy igazán jó, ha belülről szervezik a hallgatók, szuper lenne, ha össze tudnánk kapcsolódni valakikkel. De egyre nehezebb megfogni a fiatalokat. Most már mindenki pillanatok alatt talál programot a színházon kívül is.

Bár ugyan még rendezel, de van olyan új téma, ami esetleg már foglalkoztat?

Van. De pocsékul áll a helyzete. Lehet, hogy íróasztalban marad. Elkezdtem írni, mert nagyon érdekelt a pornográfia. Ennek köze van a színházi nevelési tevékenységemhez. Amikor különböző korosztályokkal dolgoztam, sokszor harmadik-negyedikes általános iskolásoknál is tudni lehetett, hogy már mindent láttak. Érdekelt, ennek milyen hatása van az intimitásra. Utánaolvastam és nagyon brutális. Itthoni valamint nagy nemzetközi kutatások bizonyítják, hogy tényleg érinti az intimitást, a bizalmat, azt hogy hogyan kapcsolódunk egymáshoz. Gondoltam, fontos lenne készíteni erről egy előadást, ám nem tudtam megcsinálni, mert bejött a törvény, hogy nem vihetek be felvilágosító tartalmat az iskolákba. Ezután írtam egy felnőtt drámát belőle, amit még át kell ugyan dolgoznom, de annyira brutális lett, hogy eddig bárkinek megmutattam, azt mondta, ezzel semmilyen színpadot nem fogok kapni. Tulajdonképpen nem aktusok sorozata az előadás, mentségemre legyen mondva, ezt mindig Csongor és Tünde versritmusban teszik. Nagyon nehéz versben írni, sajnálnám, ha semmilyen hatása nem lenne, ha nem tudnánk bemutatni.

Az interjú előtt azt mondtad, épp próbáról jössz. Így a végén mesélnél róla, hogy álltok, milyen volt a mai próba?

Nagyon jó. Végre újra becsatlakozott hozzánk Márfi Márk, aki eddig Részegeket próbált Tatabányán. Tudtunk egy gyászoló özvegy és fia jelenetet próbálni. Elképesztő a csapatom. A színészek mindegyike ír, rendez vagy legalábbis producer, de a díszlettervező is egy rendező, a hangtechnikusom szintén diákszínjátszó rendező. Mindenki beleszól mindenbe, folyamatosan változik a darab. De a próba végére elégedettek voltunk a jelenettel, ami mindig jó.