“A munkára szórakozásként tekintettem” – Interjú Vajta Lászlóval

Vajta László a BME Villamosmérnöki és Informatikai Karának dékánjaként dolgozott nyolc évig. A Műegyetem docense, címzetes egyetemi tanára, több tantárgy összeállítója, a BME kutatóegyetemi program kialakításának egyik stratégiai vezetője. Nemzetközi és hazai kutatási projektek mellet sok ipari együttműködés részese, a BME Felsőoktatási és Ipari Együttműködési Központ megalapításának rektori megbízottja, és első igazgatója volt. Ebben az évben augusztus 20. alkalmából állami kitüntetésben részesült, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét kapta.

Az előbbi felsorolás után talán másoknak is meglepő, hogy Ön gyerekkorában hegedűművésznek készült, és Kodály Zoltán is tanította.

Azért ez nincs így teljesen.

Édesapám családjában sok zenész volt. Ő azt szerette volna, hogy zenei általános iskolába járjak. Abban az intézményben tartott időnként órákat Kodály Zoltán is. A hegedű pedig véletlenül lett az én hangszerem. Már annak idején is rendetlen voltam, elfelejtettem otthon mondani, hogy másnap az iskolában hangszert kell választani, ugyanis egy zenei általános iskolában ez mindenkinek kötelező. Pár nappal korábban egy este szüleimmel étteremben voltunk, ahol egy cigány muzsikus hegedült. Lenyűgözött, hogy mégis hogyan bírja megtartani azt a hatalmas, nehéz szerkezetet? Erős akartam lenni, így ezért – mivel valamit mondanom kellett – a hegedűt választottam. Szerencsére később meg is szerettem.

Miért lett végül villamosmérnök?

A mérnökség egyértelmű volt. Rajzolni nem tudtam, így az építészet kiesett. Akkoriban talán nem is volt TTK, nem emlékszem rá, mindenesetre semmiképpen nem akartam matek, fizika, elméleti jellegű megközelítésekkel foglalkozni. Nem voltam benne jó, és mindig is eszköznek tekintettem. Fontos eszköznek, de nem célnak, hogy ezzel foglalkozzak. A gépészmérnökség – ahogyan akkor én azt elképzeltem – az nem nagyon vonzott, édesapám vegyészmérnök volt, így maradtak a villamosmérnöki tudományok. Az akkor megjelenő és fejlődő számítástechnika nagyon érdekesnek tűnt. 

A Műegyetem választása szintén nem volt kérdéses. A BME mindig is nemzetközileg elismert magas szinten állt. A magyar iparban dolgozó, tudományosan is kiváló vezetők a II. világháborút megelőző időben egyúttal a Műegyetem tevékenységét is meghatározók voltak. A II. világháborút követő nehéz időkben is folyamatosan kiváló egyéniségek vezették az intézményt, a tanszékeket.  Iskolateremtő egyéniségek voltak, akik egy jóval nyíltabb világban, a két háború között beleszocializálódtak a nemzetközi tudományos életbe, ezért az izoláltság, ami  1947-48 körül kialakult, és többé kevésbé 1990-ig tartott, a bilaterális kapcsolatok és a személyiségek révén nem csapódott le élesen a Műegyetemen. A mai napig igaz az, hogy a nemzetköziség, a személyes kötelékek, a közös kutatási tevékenységek segítik az egyetem folyamatos fejlődését. 

Hosszú és eredményekben gazdag pályafutására visszatekintve mit tekint maradandónak?

Ezen most egy picit el kell gondolkodnom.

A következőt komolyan mondom, nem a szokásos “általánosságnak” szánom. Elsősorban a hallgatók és a végzősökkel, a doktoranduszokkal való közös munka. Sokféle munkát végezhettem, részt vettem iparvezetésben, kis és nagy cégek irányításában, gazdasági tevékenységekben, külföldön is oktattam és kutattam egyetemen. De mindig a munkám fontos része volt a hallgatókkal való kapcsolat. Ezt a kapcsolatot két részre lehet bontani: van egy sok hallgatót érintő kapcsolat, ami az alap, , és egy ennél mélyebb kötelék a doktoranduszokkal akik valójában mérnök kollegák. Annál nagyobb sikerélmény nincsen, mint amikor láthatom szakmai fejlődésüket, és közülük páran az én munkámat folytatják. 

Az oktatás mindig is szívügye volt?

Mindig szívesen oktattam. Kevésbé a nagytermi, személytelen előadásokat. Ez is hozzátartozik a munkához, de a közvetlen kapcsolatos, közös kutatás adja igazán az egyetemi élet értelmét. Férfiasan bevallom, ez számomra nem csak munka, szórakozás is. Megjegyzem én az egész életemben úgy éltem, hogy az elsöprő többségét annak, amit csináltam, azt tényleg izgalmas és szórakoztató munkaként végezhettem. Nem is nagyon emlékszem olyanra, amikor valamit csak azért tettem, mert pénzt kellett keresnem. Ettől az élet megkímélt valahogy.

Igen hosszú ideje végzi már az új nemzedék oktatásának feladatát. Hogyan tudta a tanítást frissen tartani és örömmel végezni újra és újra?

Könnyen. Cserélődnek az emberek. Borzasztó érdekes, hogy évfolyam és évfolyam, tankör és tankör között egy év alatt is milyen nagy különbségek vannak. Nem tanulmányi eredményekre gondolok, hanem érdeklődésre, hozzáállásra, aktivitásra, más területekkel való kapcsolatkeresésre. Van egy olyan érzésem, hogy amikor egy nagyon inhomogén hallgatói csapat bekerül az egyetemre, akkor ők valahogy összecsiszolódnak. Úgy tűnik, hogy véletlenszerű, milyen csoportszellem, viselkedéskultúra alakul ki közöttük, így mindig kihívás ezt a környezetet megismerni, és ehhez illeszkedően jól – vagy sajnos néha rosszul – végezni a munkát.

Feladata része volt a vizsgáztatás is. Ha egy diákja láthatóan nem készült, vagy szenved a vizsgán, akkor ezt miként élte meg?

Gyakori eset az, hogy amikor bekerülnek a fiatalok a középiskola után az egyetemre, az első félévben bukdácsolnak, második félévben pedig már kétségbeesnek. Amikor ezzel a problémával felkeresnek a szülők , akkor régebben azt  tanácsoltam, hogy kezdje újra a hallgató az egészet elölről, jelentkezzen még egyszer. Mert ha azon küszködik valaki, hogy javítgassa állandóan a jegyeit, attól fél, mikor kerül át fizetős jogviszonyba, akkor nem lesz sikerélményben része. Viszont újrakezdéskor már átesett az első „pofonokon”, már tudja, mire vállalkozik. Könnyen el lehet dönteni, hogy valaki azért bukdácsol, mert tényleg lusta és nem készül, vagy, mert nehezebb számára az alkalmazkodás időszaka az egyetemre kerülés után. Jó lenne persze ezt alkalmazkodást megkönnyíteni, sok mindent próbáltunk is tenni ennek érdekében.

Megfigyelhető valamilyen tendencia a hallgatóság összetételének változásában?

Igen, a célok szempontjából. Érdekes megfigyelni, és talán a VIK-en a legerőteljesebben kitapintható trend, de a trend általános: gyorsan, rövid idő alatt, eredménycentrikusan, és ezzel tulajdonképpen az alapok nagyvonalú átugrásával megpróbálni minél hamarabb valamit elérni. Sokan úgy látjuk, hogy a célhajszolás nagyon gyakran kontraproduktív, de ez valójában oktatásmódszertani probléma.

Minket, ifjú diákokat el tudna látni egy jó tanáccsal, amit a pályánk elején tudnánk hasznosítani?

Amennyiben ez lehetséges, ne a jövedelmet tartsák kizárólag szem előtt. De fontos a mondat eleje: „amennyiben ez lehetséges”. 

Beszélgettem volt hallgatóinkkal arról, hogy ki elégedettebb, aki kétévente munkát vált, vagy aki helyben marad és integrálódik egy intézmény, cég világába. Az előbbi hamarabb fog magasabb fizetést elérni, hiszen állandó munkahely-változtatással könnyebben növekedik a kereset. És bár az elégedettség mértéke nehezen mérhető, ki merem jelenteni, hogy ezek a munkavállalók mégsem voltak elégedettebbek.

Ha már a fiatalságról beszélünk, az Ön fiatalkora a Kádár-rendszer idejére esett.  Ez tanulmányai szempontjából hogyan befolyásolta az életútját?

Nem irányadó általánosságban, de épp a mi szakmánkban nagyon vegyes a történet. 1975-ben végeztem az egyetemet. A diploma megszerzése után lehetőségem volt arra, hogy a tudományos életpálya irányába indulhassak el. A tudományos ösztöndíjas időszakomat itt, a Műegyetemen töltöttem, ma talán ezt hívnánk doktori iskolának. Véletlenek sorozatának köszönhetően hívtak meg Németországba. 1982-ben kikerültem és tíz éven keresztül kétlakian éltem. Két hetet töltöttem itthon, aztán két hetet kint. Hétvégén beültem az autóba, ami akkor persze nem egy szuper járgány volt, az autópálya sem tartott végig, és éjszaka kellett hazajönnöm, hogy ne veszítsek időt, de ez így is nagyon szép időszak volt. Így viszont keveset tudok arról elmondani, hogy milyen jelentős korlátok lettek volna. Nem érzékeltem. 

És a szakmájában mások?

Talán a kollegáim közül mások sem. A mi szakmánkban volt egy csodálatos katalizátor: a high-tech termékek export tilalma a szocialista országokba, az embargó. . Emiatt olyan műszaki kihívásokkal találkoztunk, ami megtermékenyítően hatott. Abban az időben például a különböző CAD tervező rendszerek high-tech elemeinek szállítása tiltott volt, de ezek nélkül a rendszerek használhatatlanok voltak. Ilyenek voltak például a nagyfelbontású displayek. A külföldi cégek nálunk rendelték meg, hogy fejlesszük ki a kompatibilis eszközt azzal a termékükkel, amiket ők a világnak erre a részére nem szállíthattak.. Így gyakorlatilag megcsináltuk itthon azt, ami az akkori fejlett top technika volt. Természetesen az ő eszközeik belső tartalmát nem ismerhettük, de a kompatibilitási felületek adottak voltak: készíts egy olyan eszközt, ami ezt kapja és ezt adja, a többit meg old meg, ahogy tudod (és ezt ugyanolyan minőségben tedd, mint amilyen az eredeti).

Egyik oldalról ez műszakilag nagyon szép feladat volt, másfelől  pedig  jó gyakorlat abban, amit ma technológia transzfernek neveznénk. Nem utolsó sorban pedig a licencelés jövedelemszerzési lehetőséget teremtett, ugyanis ezeket az eszközöket a sorozatgyártó hazai vállalat exportálta. 

Ön számtalan szerepet betöltött már életében: egyetemi oktató, kutató, cégvezető, műszaki fejlesztő, dékán, és emellett biztos a magánéletében is van olyan oldala, melyeket nem ismerhetünk. Ha önmagára gondol, elsősorban Ön micsoda?

Ezt a feleségemtől kellene megkérdezni.

De egyébként bevallom, olyan vagyok, aki mindig azt keresi, ahol jól tudja magát érezni. Már említettem, hogy roppant szerencsés voltam, olyan munkát végeztem mindig, amire szórakozásként is tekinthettem. Sosem éreztem azt, hogy ezt vagy azt muszájból teszem.