Megbocsátó szép üzenet
Publicisztika
A memória egy szeszélyes elem. Ahányszor átfutok az eseten, mindig ugyanaz az eredmény, és mégis egyre idegenebb.
A következő dolgokra emlékszem pontosan. A Népliget felé tekertem egy BuBin, épp örültem, hogy végre vége az emelkedőnek. A bucka tetején, a fő- és a bicikliútra merőlegesen becsatlakozott egy kis utca, ahol láttam a közeledő gépkocsit. Lassított. Talán meg is állt. Elmém teljes tisztaságában döntöttem el, hogy még elmehetek előtte, ugyanis nekem van elsőbbségem, lát az autós. Elindultam, hogy átvágjak a kereszteződésen. Határozott tudásom itt ér véget.
A következő pár másodpercet azonban csak a történésének végeredménye miatt vagyok képes kitalálni. A saját, de hozzáférhetetlen, emlékeimben való matatás egy hiábavaló háború. Képkockák helyének hiányát tapogatom, de mintha valaki direkt fénynek tette volna ki a fejemben forgó filmszalagot, miközben jól meg is rántotta azt. Száguldó, kiégett pillanatokként motoszkálnak bennem.
Éreztem, ahogy a térdemhez ér az autó orra. Hogy lenézek a lábamra, és az az első gondolatom, hogy ez egy igazán különös érzet. Hogy ennek talán nem szabadna így lennie. A földre kerültem, bár kérdés, hogyan. Fel akartam pattanni, mint számtalanszor ezelőtt, ha elestem, de nem sikerült. Láttam, ahogy kiszaladt a sofőr a kormány mögül, felsegített, és beszélt hozzám. Rejtély, hogy mit válaszoltam. Mintha a tudatom kizuhant volna a testemből, és mindent csak kívülről néztem volna. Ott ücsörög egy lány a padkán, de talán az nem is én vagyok. Pedig még döntéseket is hozok, annak ellenére, hogy mintha megállt volna az agyam funkcionálni. Beszélgetek egy kedves hölggyel, aki pár perccel ezelőtt fellökött az úttesten. Ő szeretné hívni a mentőt, de rázom a fejem, nem pontosan tudom, miért. Aggódó ajkakból bocsánatkérő sereg masírozik felém, és én mosolygok, mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát Újra megkérdezi tőlem, hogy biztosan nem akarok-e mentőt hívni. Arra gondolok, mennyit kéne itt várnom, mire az megérkezik, és én csak minél hamarabb haza akarok menni, mi lesz a biciklivel, és különben is, a mentősöknek van sürgősebb dolga, mint az én szerencsétlen randevúm egy gépjárművel. A jobb lábam, különben is, úgy néz ki, hogy egészen működik. Kis idő után, végre sikerült meggyőznöm az autóst, menjen nyugodtan tovább, nem fogok rendőrt sem hívni.
Majdnem két hónap eltelt az esemény óta. Valójában elég szerencsés voltam, nem tört el semmim. Lassan már teljesen úgy tudom a térdeim használni, mint előtte. Még nem futok maratont, de ezt előtte se tettem. Ugyan egy rettentően frusztrált áldozat voltam, mert mégis milyen dolog az, hogy nekem kell elszenvedni azt, hogy a másik kárt okozott bennem… de azt hiszem, ezért hívják áldozatnak ezt a szerepet. Mivel nem áll jól nekem a karakter, így hamar hozzászoktam a térdrögzítőmhöz. Megszoktam, hogy mindenkit, még az ismeretlen nénit a parkban, is érdekli, mi történt velem, hogy amikor át akarok bicegni a zebrán, a közeledő járművek feltűnően hamar lelassulnak, hogy térdhajlítás nélkül is be lehet vásárolni. Egyes napokon felkelek, mert még fáj a térdem, és mivel az álmaimból nem szakadtam ki teljesen, nem tudom hirtelen, miért. Aztán felrémlik, ahogy egy forró fémrács hozzákoccan a térdemhez, mint mikor egy jóbarát megkoppintja a vállamat. A kocsiajtó gyors nyitódása, a vezető súlyos sajnálkozása, és a hangom, ahogy akaratom ellenére megszólal végre két mosoly között, “semmi probléma, mindenkivel előfordul”, és hogy mekkora baromság közúti balesetben ezt mondani.