Érzékenynek lenni a szépre – Interjú Balázs Mihállyal

Balázs Mihály Kossuth-, Ybl Miklós- és Príma Primissima díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja és a Műegyetem tanára. Egy olyan nyitott és páratlan harmóniában élő szaktekintéllyel beszélgethettünk, akinek látásmódja nagyszerű példaként szolgálhat számunkra.

Nem olyan rég Közép-európai építészeti díjban is részesült. Mit jelentenek Önnek a kitüntetések?

Fontosak, de nem azért, mert engem ünnepelnek. Mindig azt gondoltam a díjakról, hogy olyan tevékenység elismeréséről szólnak, amiket együtt vittünk véghez. Nem a személyt tömjénezik, hanem valamilyen értékrendet mutatnak fel, amely mögött mindig egy közösség áll. A díj így nem csak az enyém és ez lényeges különbség. 

A közösség nagyfokú szerepe hogyan fordítódik le az oktatás során?

Alapvetően nem tanárnak, hanem építésznek gondolom magam, aki nem tartja titokban, hanem széles körben megosztja gondolatait. A diákjaimat az egyetemen munkatársaimnak tekintem. Találkozunk, beszélgetünk, elsősorban építészetről, de vannak más programjaink is. Nagyon sokrétű a területünk, ami a kultúra minden ágához kapcsolódik. Egyszóval, nem úgy működök, hogy minden tudásom átadom és kész, hanem adok is meg kapok is. Közösen gondolkodunk a világ dolgairól és ezen belül fókuszálunk a hivatásunkra.

Ez kicsit úgy hangzik, mintha valamelyik ókori filozófus sétáján vennének részt.

Platónhoz azért nem hasonlítanám magamat, de kétségtelen, nagyon fontos számomra, hogy az építészetet ne csak szakmának tekintsük, hanem életfilozófiának is. A mesterséget meg kell tanulni, de sokkal inkább egy nyitott és gazdag szemléletmód kimunkálására van szükség. Ez sokféle tud lenni. Nem szeretném a saját világképemet másokra kényszeríteni, kivéve, hogy az építészetről mindig annak közösségi összefüggéseiben kell essen szó, és az egyéni célokat is ebben érdemes keresni. Nem válhat öncélúvá. 

Mi vonzotta az építészethez?

Véletlenek sorozata. Soha nem akartam építész lenni. Gyerekkoromban szinte véletlenül kerültem a győri Hild József Építőipari Szakközépiskolába, ahol egy igen klassz közösség tagja lehettem dunántúli fiúk és régi vágású, nagy tudású mesteremberek társaságában. Rangos iskola volt, az osztályból, akit beneveztek, mindenki ért el valamilyen helyezést az országos tanulmányi versenyen. Aki akkor az első tízbe bekerült, automatikusan felvették szakirányon az egyetemre. Így lettem építészhallgató. Felsőfokú tanulmányaim során is kitűnő tanáraim és évfolyamtársaim voltak. Főleg tervezésből voltam sikeres, ezért a diploma megszerzése után egy nagy tervezőirodában dolgoztam. Onnan tértem vissza hat év után a Középülettervezési Tanszékre, Farkasdy Zoltán professzor hívására egy fantasztikus közösségbe, ami vitt magával tovább. Tényleg sorszerű a történet. Nem volt bennem semmiféle görcsös akarat, ami ebbe az irányba terelt volna. Csak az érdeklődés vezérelt.

Van, ami inspirálja a munkája során?

Engem a kíváncsiság hajt. Csomó mindent nem tudok, sok hiányosságom van, de a kíváncsiságom sosem fogy el. Minden érdekel. 

És milyen konkrét művészeti alkotásokkal szeret ihletet kapni?

A művészet terén “mindenevő”, “mindenhallgató” és “mindenlátó” vagyok. Kondor Bélától Eszterházy Péterig mindenkit olvasok, de csak töredékesen. Nincs türelmem hosszú szövegekhez, szeretem a tömör kifejezési formákat. Kedvenceim a japán haikuk vagy Örkény István egypercesei, Weöres Sándor egysoros versei.  Zenében is klasszikustól a kortársig bármi jöhet. Próbálok nyitott szemmel járni, semmilyen irányba nem vagyok igazán elkötelezett. Ez hiba erény is egyben. Azt hiszem nagy fordulatszámmal élem az életemet, a gyors figyelemváltások néha zavarók, máskor rendkívül élvezetesek.

Rendelkezik ars poeticával?

Minden előadássorozatom elején elmondom: „A szavak az építészetről szólnak, a mondat az életről.” Tehát nem azért tervezünk házakat, hogy szép formákat lássunk, publikálhassunk folyóiratokban, hanem mert arra valakinek szüksége van. Az emberek lakni, alkotni, zenélni, iskolát működtetni, élni szeretnének valahol, az épített környezet ezt szolgálja és alakítja. Ezt üzeni a mondat.

Úgy láttam, hogy sok szakrális épületet tervezett. Ennek van valamilyen oka?

A mesterem, egyik legjobb barátom − hiszen az idő során barátokká váltunk − Török Ferenc volt. Amellett, hogy híres tanáregyéniség volt, nagyon sok templomot is tervezett már a rendszerváltás előtti időszakban és azt követően is. Közös műtermet alapítottunk éppen 30 évvel ezelőtt, és akkor belecsöppentem ebbe a világba. Egyházi megbízásaink jórészt templomok, kulturális, oktatási épületek voltak.  Bizonyos értelemben ezek mind szakrális építmények.

A szakralitás nehéz szó. Az emberek zömében templomokhoz kötik, de inkább belül van, semmint az építményekben. Ez egy érzés, ami kivételes pillanatokban bennünk születik meg. Kétségtelen, hogy ehhez az épített tér hozzásegíthet, de ha lelkileg nem állunk készen ennek az állapotnak a befogadására, akkor ott állhatunk a templomban, az attól még nem lesz szakrális. Viszont ilyen pillanatokat a legváratlanabb helyzetekben is átélhetünk, akár természeti környezetben is, nem korlátozódik a templomokra, sőt nem is feltétlenül kötődik az építészethez. 

Az Ön épületei közül személyes kötődésem van a Pázmány Péter Katolikus Egyetem ITK-hoz, ugyanis oda jártam. Például az aulája igazán otthonos volt, nagyon szerettem.

Örülök, ha így látta. Az a ház nagyon összetett kontextusban áll, egy lakótelep két, harminc méter magas és száz méter hosszú sávháza szorításában.  Ráadásul egy ABC áruházra szabályozott területen kellett megvalósítani egyetemi karhoz készült víziónkat. Ennyire bezárt helyzetben létezni nem egyszerű dolog, hiszen egy iskolának nyitottnak kell lennie, nagy ablakokkal. Beszorított helyzetben ez nehéz. Hova nézzen a ház? A panelházakra, ahol esetleg egész nap könyököl az erkélyen egy unatkozó lakó és nézi, hogy mi történik a túloldalon. Ez lehetetlen szituáció. Ezért az épület erősen befelé forduló, de vannak hasítékok, ahonnan ki lehet kukucskálni a környezet, mint absztrakt táj felé. Ebből a kettősségből alakult ki ez a különleges hangulat. Ha végignéz az aulán, akkor az egész házon át lehet látni. 

Van még egy sajátossága, amit nagyon szeretek. Az otthonossága ellenére végtelenül szisztematikus is, ami a rendeltetéséből adódik, hiszen egy Információs Technológiai Kar esetén fel kell készülni arra − kis túlzással −, hogy hetente áthuzalozhatják az egészet. 

Ön a tervezési stílusát tradíciókövetőnek vagy formabontónak tekinti?

Ez a legfogósabb kérdés. A hagyomány és megújulás kérdése nagyon összetett.  Az innováció szó is a témához kötődik. Látszólag ellentéte a hagyománynak, valójában szerintem nem. „In-novare” – ez a latin eredet, ami annyit jelent: megújulásban. A megújulás felfrissülést is jelenthet, szellemi értelemben is.  Ez gyönyörű. Nem teremtünk újat feltétlenül, hanem ráismerünk a helyzetekre, és képesek vagyunk váltani. Néha a felismerés azt jelenti, hogy jó, jobb a régi, vagy annak átirata. 

Tervezéskor nem formákra figyelek, hanem a működési elvekre, a formát alakító körülményekre, a kontextusra. Minden háznak van valamilyen természete, ami elsődlegesen a funkcióban nyilvánul meg, ehhez képest a megjelenés következmény, azaz mindig másodlagos. A forma nem lehet öncélú és ez igaz az anyaghasználatra is. Az építészet eredendően racionális tevékenység, hiszen nagyon drága, az építése és a fenntartása is sok energiát feltételez. Talán ennél is fontosabb, hogy az épített tér jelentős hatással van az életminőségre.  Nem csak mi alakítjuk a házat, hanem az is alakít minket. Ha sokáig lakunk valahol, a környezet maradandó nyomot hagy rajtunk. Tehát a házakban, közterekben folyó élet lényegesebb szempont, mint a küllem. Számít az esztétikai megjelenés, de ha mögötte nincs tartás, az baj. Az ilyen építészet csak díszlet. 

Sosem gondoltam arra, hogy a hely, amiben élünk az minket is alakít.

Pedig nagyon, figyelje csak meg.  Nem csupán a mindennapi szokásainkat befolyásolja, hanem még a jellemünket is alakítja. Ha például valaki nagyon kis belmagasságú, szűk térben kénytelen élni, akkor könnyen szorongásos lesz. Minden környezeti elem visszahat a működésünkre, együtt élni csak szimbiózisban tudunk.

A budapesti terek hogyan alakítanak minket?

A közelmúltban négy napot töltöttem Prágában, amit viszonylag jól ismerek, és újra bejártam a várost. Vonzó hely, de annyira más a léptéke, hogy négy nap után már szinte szűkösnek éreztem. Budapestben az a gyönyörű, hogy remek léptéke van. Nem túl nagy, nem túl kicsi, nem érzem szűkösnek, de bejárhatatlannak sem. Éppen jó szélességű a Duna, szépen kanyarodik, a hidak ritmusa megnyugtató. A Margit híd a kedvenc nézőpontom, onnan végigtekinteni a folyón elképesztő élmény. Balra a Parlament, jobbra a Budai Vár, szemközt lezárja a látványt a Gellért-hegy. Kitűnő adottságú, sajátos tériségű város, ahol kihúzhatja magát az ember.

A főváros találkozása a tájjal valóban szerencsés. Hogyan tudnak összhangba kerülni az emberi építmények és a természet?

Érdemes külön vizsgálni a vidéki és a városi viszonyokat. A vidéki élet természetközeli. Egy falusi ember a házába csak akkor megy be, ha muszáj. Én tanyán nőttem fel, ami végképp ilyen. Nyáron napközben nem is volt szabad bemenni a nagy-házba, egész nap kint voltunk az udvaron vagy a határban, csak este aludni tértünk be. A vidéki ház nem tud elszakadni a természettől. A városi tér és ház természeti kapcsolatai mások, ha az ember kimegy akkor közterekre jut, amik jó esetben növényzettel, fásított utcákkal, parkokkal fogadják. Budapest ilyen szempontból kitűnő adottságú, bár a lehetőségeivel valamiért nem él. 

A természet sokféleképpen meg tud jelenni a külső-belső terekben. Az élő természet növények, állatok formájában, az élettelen természet pedig a tereinket határoló anyagok révén. Különleges lehetőségeket jelent az építész számára a fénnyel való gondos törődés. A valóságban ezek az eszközök egymás mellett, egymást erősítve jelennek meg. Saját épületeim közül a Hernádi Közösségi Házat emelném ki. A bejárati előépítményt helyi akácfából építettük. Ez a természetes anyagból készült szerkezet érzéki fény-árnyék hatásokat eredményez. Ráadásul szellemi dimenziója is van: a Homokhátságon az akác honosult, szervesen beépült a helyi kultúrába. 

Gyakran elfelejtjük, hogy nem házat, hanem környezetet kell terveznünk, segítve az ember és a természet kapcsolatát. 

Van kedvenc épülete?

Inkább kedvenc helyeim vannak. Ilyen például az ócsai Öreghegyi Pincesor, sok-sok földbe vájt archaikus építményével. Ha csak tehetem, útba ejtem. Egyedülállóan erős atmoszférájú hely, építészhallgatók figyelmébe ajánlom. Ilyen hely Bélapátfalván a Ciszterci Apátsági templom is. Ide az ember megújulni megy, eltölt egy-két órát, heverészik a fűben vagy megmossa az arcát a friss vizű forrásban és mindjárt rendezettebbé válik a világ…

A klímakatasztrófa hogyan befolyásolja az Önök munkáját?

Alapvetően. Olyan korban élünk, amikor legalább három világrengető esemény zajlik párhuzamosan. Az egyik a klímaváltozás, a másik a népességnövekedés, a harmadik a technológiai forradalom. Most hagyjuk az energiaválságot és háborút. Az előbbi három olyan jelentős körülmény, ami erőteljesen átírja azt a kultúrát (benne az építészetet) amiben létezünk. 

Az építészet által az ember valójában egy alapkonfliktust próbál kezelni ősidők óta. A történet a paradicsomból való kiűzetéssel kezdődött, amikor az ember (látszólag) kikerült a természeti világból. Nem tudunk kint élni a szabadban, pedig arra születtünk. Ha benn vagyunk, ki akarunk menni, ha kint vagyunk, be akarunk menni. Ez egy térhasználati probléma, amire az éghajlatváltozás komoly hatással van. Ha megváltozik a bioszféra, ez nyilvánvalóan mindent átalakít. Például, ha nagyon meleg lesz, majd kisebb ablakokat akarunk, pedig eddig épp nagyobbakat szerettünk volna. Még tovább szabályozzuk kint és bent kapcsolatát, az ember és természet közötti viszonyt.

Instagram profillal is rendelkezik. Miért az a felhasználóneve, hogy @galagonyafa?

Egyszerű a válasz: a családi házunk udvarán sok évvel ezelőtt ültettünk egy galagonyafát. Ez jelöli a helyet, ahol élünk. 

Az insta pedig nekem egy játék. Megpróbálok olyan képeket felrakni, amelyek másoknak is örömet okozhatnak. Egy kilincsnek vagy egy csöppnyi sérülésnek az ajtón, ami az élet nyoma, meg tudok örülni. Például ma, ahogy jöttem be az egyetemre, leszálltam a 41-es villamosról a Rudas Gyógyfürdőnél, mert feltűnt egy furcsa konstelláció a kondenzcsíkok és az Erzsébet híd kábelei között. Annyira izgalmas, hogy vannak rétegek, melyek együttállása új jelentéseket generál. Néha a fotókat irodalmi részletekkel társítom, és ezáltal megint más tartalmat nyernek. Teli van ilyen bámulatos részletekkel a világunk. Hatalmas dolgokat keresünk, pedig annyi apróságnak örülhetnénk, ezeket szeretném összegyűjteni és megmutatni. Nem kell messzire menni, hogy a szépséget észrevegyük. Persze, látjuk a csúnyaságokat is, de ha az ember érzékeny a szépre, az komoly hajtóerő. Nem hatalmasodhat el a rosszkedv és a borúlátás. Manapság ez veszély.