Ha csak egy önfejlesztő könyvet olvasol idén…

Ha minden évben megfogadod, hogy legalább egy könyv erejéig foglalkozol a pszichéd egészségével… Ha már hosszú ideje szemezel vele, hogy belefogj egy terápiába… ha elvesztél az önfejlesztés útvesztőjében… Végre itt az egyik út, ami segíthet eligazodni. Megjelent Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus harmadik kötete, az A lélek igazságai – Önismereti lehetőségeink címmel. A szerzőt kérdeztük új könyve kapcsán.

Milyen sűrűn érdemes az életünket “röntgenezni”, azaz alaposan górcső alá venni bizonyos területeket? Létezik káros gyakoriság? 

Létezhet, hogyha ez a röntgenezés nagyon sokszor pusztán múlt vagy jövőfókuszú. Azt a ránézést, szoktam javasolni, hogy a jövőből, a nagy céljainkból nézzünk rá a jelenünkre, hol tartunk ahhoz képest. Olyan is létezhet, hogy a múltunkból nézzük, hogy elhagytuk-e esetleg az ösvényt, azt az értékrendet, ami valójában a miénk. Ha viszont minden egyes hétköznap, úgymond bekapcsolva marad ez a gomb, akkor agyonvágja, szétnyomja a jelenünket. A röntgensugárzásból is van ugye káros dózis. Azt tartom egészségesnek, hogy minden héten legalább egyszer menjünk föl a hegyre. Ez azt jelenti, hogy fölmegyek, és akkor ránézek az életemre a hegy magaslatából látva mindezt, ami zajlik és körülvesz. Ez éves szinten 52 alkalom, ami már egy nagy, tisztes kétjegyű szám. Plusz az éves egy darab nagy ránézés, amit mindenkinek receptre írnék, ha lenne ilyen jogom. Hogyha valaki ezt szorgalmas diákként csinálja, azt még el tudom képzelni, hogy napjában egyszer fölteszi azt a kérdést, hogy az adott nap hova tagozódik be, hogyha a nagy puzzle-t nézi. Hiszen lényegében az életünk egy huszonhét-harmincezres puzzle, amiben minden egyes nap egy-egy darabnak feleltethető meg. Tegyük a szívünkre a kezünk, ez azért nem olyan sok, de nehéz kirakni. Hogy az egykori kedves latin tanárom szavait idézzem „amici, diem perdidi”, azaz “Barátaim, elvesztegettem egy napot”. Az elpazarolt napokkal a puzzle darabok fogynak és ha sok puzzle-t veszítünk el, akkor a végén kiderülhet, hogy nem is fog kirajzolódni ez a kép. A kép pedig lehetne egy életcél is, hogy mi volt a mi igaz dolgunk.

Hogy tudja az ember a számára kedves / meghatározó emberek “élményét” beépíteni a mindennapjaiba, hogy egy fajta töltekezést tudjanak jelenteni? 

Csak úgy, hogyha meg tudunk állni tudatosan, hogy most valami történt. Rácsodálkozás nélkül ez nem megy. Tehát ez is egy olyan életstílusjegy, hogy a beszélgetésünk után lesznek önnek is élményei, nekem is, és nap végén fölteszem azt a kérdést, hogy volt-e valami, a könyvben így hívom ezt: „kis színes”, amit érdemes külön is megjegyezni? Néha vannak, néha nincsenek. Múltkorában egy Einsteinnel készült egyik utolsó interjút olvastam és volt két mondat, ami megfogott, de mindez, mint puszta olvasmány ragad meg engem, akkor fölteszem a polcra, és elkönyvelem jó volt az az interjú, ennyi marad meg. Ahhoz, hogy ez igazi kis színessé váljon, azt a passzust újra és újra ismételnünk kell, föl kell idézni magunkban.

Hiszek az analóg írás erejében, hogy egy skicc nem olyan, mint amikor a felhőben fölírom. Időnként ezeket a jegyzeteket kell újra elővenni és rácsodálkozni, hogy “Jé, volt ez a mondat”. A lényeg, hogy az életstílusunk részévé érdemes tenni, hogy legyen szemünk a kis színesekhez. Az apró emlékek, szófordulatok, amikbe tudunk kapaszkodni, megtartják a lelket, hogyha baj van; s ez még pénzbe sem kerül.

Hogyan lehet egy bevált működő “élet-rendszert” újrahangolni? Legyen szó vizsgaidőszakról munkakezdésről vagy akár gyermekvállalásról…

Az önismeret többfelé bontható szét, van egy olyan faktora, amely szerint az önismeret, mint öntudás kerül elő, tehát hogy mit tudunk magunkról. Ha kellően jó az önismeretem, akkor már tudhatom magamról, hogy képes vagyok az önstabilizációra. Ha beüt a krach, azt nem tudom, hogy hogyan, de többször átéltem már ilyen bajokat, és normálisnak tekintem azt, hogy most az élet adott egy pofont, és destabilizálta az adott életesemény a metronómom. Ekkor az öntudás kapcsán felelevenítem, hogy hiszen már éltem át ilyet! Mit lehet ilyenkor tenni? Ez a kedvenc mondásom évek óta, hogy amit kontrollálni lehet, kontrolláljam, amit nem lehet kontrollálni, ne akarjam kontrollálni. Így érdemes metaelemezni az adott helyzetet. A krízis többnyire blokkolja a memóriát, ezért készüljek ennek megfelelően. Hogyha beüt az életünkbe a baj, akkor tudjuk, hogy hol van a listánk, ahol vannak eszközök, mert nem fog eszembe jutni, de annyit azért meg tudok tanulni, beütött a baj, kihúzom a felső fiókot. Nahát! Tényleg ott van az a három kedves technika, ha úgy tetszik pszicho trükk, és akkor azokat utána már tudom használni. Ezt nagyon egyszerű elmondani, csinálni jóval nehezebb, mert preventíven kell jelen lenni az életünkben. Tehát most nincs baj, minek írjak ilyen listát? Hát jól vagyok. Pont azért írjak, mert most jól vagyok. Nem kell mindenre feljegyzés. Itt a lényeg az, hogy a magunkkal folytatott belső diskurzus során meghatározzuk, hogy mi az a best of válogatás. Ezek nem lexikonok, egy klasszikus A4-es négyzethálós füzet is megteszi, ami elfér bárhol. De a lényeg a szisztematikusság lenne, hogy valaki elindul az önismeret útján. Pszichodráma csoport, képzések, egyéni konzultáció, egyéni terápia, ilyen feladatlap, olyan teszt… Rengeteg tesztet kitöltünk az életutunk során. Miért nem lehet ezt, illetve ezek tanulságait egy nagy dobozba beleválogatni? Akkor elég csak azt a nagy dobozt feltúrni a megoldásért.

“Minden egyes nap életről és halálról döntünk…” Hogyan kezelhető a döntési fáradtság? 

Benjamin Franklin mondta, hogy “Szeretik az életet? Akkor ne vesztegessék az időt, mert ebből tevődik össze az élet.” Imádom. Minden nap az életről és halálról döntünk, mert az időnkről döntünk, az idő egyenlő az élettel magával. Ilyen megvilágításban értem én ezt, hogy hát az időmről döntök, de ne misztifikáljam túl, mert attól ez még csak egy időablak, és holnap lesz egy másik időablak. Popper Péter megunhatatlan ebben a témában is, hogy „azért kell dönteni, mert az egyben tartja az embert.” Így hát bocsánat, ez sokaknak rossz hír: a felnőttség olyan nehéz dolgokkal jár, hogy dönteni kell.

A könyv számomra egyik legnagyobb csattanója, hogy “És ezt az arcának is megmondta?” Hogyan tud az ember a mimikáján dolgozni?

Jó lassan, nincsen erre csoda tréning, hogy egyszer csak hétfőtől pikk pakk gond nélkül kifejezem az érzéseimet. Érdemes megérteni, hogy aki ilyenné lett, annak van egy története, hogy miért nem fejezi ki általában az érzéseit. Anno adaptív és hasznos volt számára ez a magatartás, azonban mára már káros, haszontalan és most már inkább szenved ettől, de már nem tudja letenni. Nagyon sok tantusz leeshet, hogyha valaki ezt megérti, hogy egy olyan közegből jön, ahol az érzelemkifejezés tényleg nem volt ildomos. Ugye, mikor emlékszünk ilyen szülői mondatokra, hogy “Na, minek örömködsz? Jaj, de jó kedved van, édes fiam!” Ez mind a transzgenerációs téglák hatása. Ugyanez a mondat hangozhatott így is, hogy “Kislányom, meglesz a böjtje, nem kéne ennyire túltolni ezt az örömködést” Aki ezt meghallja 1100-szor, akkor inkább nem örömködik 1101. alkalommal és hopp már be is épült a személyiségébe. Ezt kell megérteni és szükség esetén utána kicsit haragudni a felmenőinkre. Nem tejbe-vajba füröszteni, hogy de milyen hálás vagyok, mert hát hálás vagyok, hogy felnevelt, de attól még nem engedte kifejezni mondjuk a pozitív érzéseinket. 

Van egy érzés lista a kötetben. Imre, Ön melyik 3 érzést éli meg leggyakrabban nap? Dolgozik rajta, hogy más is kerüljön a dobogóra?

Szeretem a „madarat lehet vele fogatni”, mint érzéskifejezést és kedvelem a somolygást is. Az egy minőségi állapot szerintem, amikor somolyogva rá tudunk nézni az élet dolgaira. De hogy mondjak negatívumot is: a spontaneitással küzdök. Az időgazdálkodás az pont arról szól, hogy márpedig itt keretek vannak, meddig, mit és hogyan érdemes, tehát, emiatt például velem évek óta nem lehet spontán sörözni. Barátokat veszítettem el emiatt a vállalásom miatt. Ha fölhív egy ismerősöm, hogy fussunk össze és igyunk meg valamit, akkor simán tudok ilyet mondani, hogy jó, akkor X hét múlva pénteken este 6-kor ráérek. Őszinte reakció lehet erre, hogy de hát hol van az még? Elmebeteg vagy ne haragudj! Az illető ilyenkor dühös, és akkor van, aki mondja, van, aki tudom, hogy nem mondja illemből, de gondolja, és lekoptat, mert ő nem így működik. A változáshoz néha az is kell, hogy kapcsolatokat veszítsünk és ez azért nehéz.

Honnan tudjuk, hogy megtaláltuk a hivatásunk? Létezik “álommunka” vagy ez is csak egy hiába kergetett álom?

Létezik, de van az a minőség, hogy nem dolgozom, hanem teszem a dolgom. Aki a helyén van, és megtalálta a munkaerőpiaci elég jó pozícióját, szándékosan nem az álompozíció szót használva, akkor ő szinte minden nap úgy tud bemenni a munkahelyére, hogy ez már nem munka, én ma is teszem a dolgom, a nagy ügyért, a küldetésért, hivatásért, amiért a Jóisten őt megteremtette. Persze, ez már nagyon hitkérdés, hogy kinek mi a belső világnézete, de a lényege ez, hogy ma is teszek valamit, alkotok. Van egy Márai-idézet, ami szabadon idézve arról szól, hogy úgy érdemes dolgozni, hogy közben alkotunk is. Ez a lényeg. 

Szerintem akkor vagyunk igazán a helyünkön, amikor már rég nem csak pénzkérdés a legfontosabb. Akkor vagyunk a helyünkön, amikor egy csomó munkát akkor is megcsinálnánk, ha valójában nem fizetnek meg. Sőt, néha ez egy kegyelmi állapot: az az érzésünk, nekünk kellene fizetni, mert annyira lelkesedünk a konkrét tevékenységért. Na ezt az érzést érdemes igazán keresni! Ugyanakkor minden munkának van nem szeretem feladata, ez csak természetes. 

Melyik könyvet tudná ajánlani fiatal felnőtteknek önfejlesztés témában, ha csak egyet kéne választani?

Mondok inkább kettőt. Ha valaki nagyon mélyre akar menni a valóságban, hogy mit lehet és nem lehet önfejlesztés címén, akkor a Martin Seligmantől az Amin változtathatsz, és amin nem. Az a kötet úgy arcunkba teszi a valóságot, amit a legtöbb önfejlesztéssel foglalkozó könyv nem tesz meg. Ami kötet pedig nagyon praktikus és szemfelnyitó lehet, az Timothy Ferrisstől az Négy órás munkahét.

Várható folytatás, következő könyv?

Igen, biztos, hogy lesz még kötet, mert hogy a Popper Péter mondta anno, hogy az írás beszélgetés önmagunkkal. Sokat beszélgetek magammal, jegyzetelek, írok és most már a harmadik könyv után talán kicsit szerénytelenül mondhatom, hogy erre van fogadóközönség is; jók a számok. A kérdés már csak a mikor. Négy-öt könyvötlet van épp a fejemben. Ugyanakkor e kérdés kapcsán vegyük észre a jelenséget, hogy milyen kegyetlen dolog ez, hogy mikor megszületik egy gyerek, egyből érkezik a kérdés, hogy és lesz még kistestvér? Így vagyunk ezzel mi, szerzők is, kész a harmadik, akkor már a negyediket kérdezik és így tovább  A magam részéről még most örülök a harmadiknak.

Lesz-e bármikor olyan, mikor magára azt fogja mondani, hogy én író is vagyok, nem csak pszichológus?

Ez nem fordulhat elő, alkalmatlan vagyok írónak. Vannak jól sikerült mondataim, vannak olykor kiváló bekezdéseim, de nekem nem az a dolgom, hogy író legyek. Én pszichológus vagyok, és maradok eztán is egyszerű szerző. Olyan ez, mint amikor bemegyünk egy étterembe, és zongorázható a különbség, ki a felszolgáló és ki a nagybetűs pincér. A pincérből árad, hogy ő pincér, mert neki ez nem egy átmeneti munka, neki ott van valami titkos összetevő a lelkében. Nem hiszek abban, hogy mindent elérhetünk, meg mindenek lehetünk. Nem! Amikor magyar írók és ikonikus költőket olvasunk, hogy “Úristen, hogy lehet ilyen szépen fogalmazni?” Na az a talentum, nem az, amit majd mi is kisiparosként megtanulunk fogalmazni. Az alázatot így tehát ne felejtsük el, bármilyen szakmánk is van. A szerzővel megelégszem, köszönöm.