Természetfeletti lények – Vérfarkasok

Eredete különböző kultúrákban és hiedelmekben több helyre is visszavezethető, a legismertebb itt Európában bizonyosan az ókori görög mitológia. Gondolhatunk itt Lükaón lükoszürai királyra, aki látván, hogy Zeusz viszonyt folytat a lányával, próbára akarta tenni az Olimposz urát, és emberhúst kínált fel neki étekként, ám Zeusz átlátva az a halandón megsejtette annak szándékát, és büntetésből farkassá változtatta. A vérfarkas egy másik megnevezése, a lycanthrope is görög eredetű szó, ami farkasembert jelent. Ezen kívül találkozhatunk még a görög mitológiában, azon belül is Hérodotosz históriáiban olyan harcosokkal, akik képesek farkassá változni.

A görögökön kívül számos más mitológia is említ hasonló lényeket. A térségünkben például a cseheknél vlkodlak, a lengyeleknél wolkołak, míg a szláv népeknél vukodlak néven ismerik a farkasember mítoszát. Ezek közül talán a vukodlak ismerős lehet a fantasy műfaj kedvelőinek, amennyiben találkoztak a Witcher világával akár könyvben vagy sorozatban.  

Az ezekben a mitológiákban lerajzolt lények átváltozáskor farkasszerűek, bár általában nem rendelkeznek az állatokéhoz hasonló farokkal. Ez a fajta megjelenítés volt jellemző a középkor széltében hosszában, aztán ezen sokat változtatott és variált a lény megjelenése a popkultúrában. Megjelentek olyan vérfarkasok is, amelyek testalkata inkább hasonlított egy emberéhez. Két lábra álltak, mellső végtagjukat kézént használták, de szükség esetén képesek voltak a hagyományos farkasokra jellemző mozgást végezni. Fejformájuk is egyre változatosabb lett, az egészen emberi, valamint a farkas feje közötti átmenet jóformán egészét lefedték a különböző feldolgozások. Szintén itt vezették be azt, hogy a vérfarkas rendkívüli gyorsasággal és erővel bír, és kifejezetten rezisztens a legtöbb fizikai sérülésre, kivéve, ha azt a sérülést ezüsttel ejtik rajta. Ennek eredete Franciaországba vezethető vissza, ahol is a 18. században rendkívüli problémát okoztak a farkastámadások. Ezek közül egy eset különösen sok halállal járt, és elkezdett a nép körében keringeni a Gévaudan-i fenevad mítosza, amit egyes hiedelmek szerint végül ezüst golyóval sikerült elpusztítani. Az ezüstön kívül, bizonyos elmesélésekben használható volt még a farkasölő sisakvirág is arra, hogy legyengítse a lényt. 

Az ezüst újításán kívül megjelent még az a megközelítés, hogy létezik a vérfarkasoknak olyan fajtája, akinek az átváltozása nem kötött a teliholdhoz, hanem képes önszántából váltani állati és emberi alakja között, és állati formában is képes megőrizni tudatát. Aztán ahogy ezek a lények beléptek a popkultúrába könyvek és filmek által, egyszer csak találkoztak a többi természetfeletti lénnyel, amelyek közül eggyel különösen ellenséges viszonyt ápolnak, ez pedig nem más, mint a vámpír. A vámpírok és vérfarkasok közötti ádáz küzdelemről több feldolgozás is látható, ilyen például a Van Helsing, Underwold vagy éppen a Twilight széria. Ezekben a feldolgozásokban jellemző még, hogy a vérfarkasok számos természetfeletti lénnyel ellentétben falkában élnek, csoportosan vadásznak, és a falkán belül szigorú hierarchia van, melynek csúcsán az alfa áll. Az, hogy egy emberből, hogy lehet vérfarkas, a hagyományos harapáson vagy karmoláson kívül lehet örökletes, illetve vannak jóval szokatlanabb metódusok is, például esővizet inni egy állat lábnyomából. 

A vérfarkasok pályafutása a kultúránkban hasonló a vámpírokéhoz. Eredetileg horror műfajból indult, majd szépen lassan átcsapott valami fantasyval vegyes drámába, amely egyre kevésbé rémisztő, egyre kisebb hangsúlyt fektet a „szörny” létre, is inkább célozza a fiatalokat, azon belül is inkább a női fogyasztóknak próbál kedveskedni a műfaj. Hogy a mai civilizációban meddig fognak a hasonló műfajok és mítoszok fennmaradni, és hogyan formálódnak az elmúlt 2000 évhez képest, az ránk van bízva.