Mindig visszatérő világutazó
BME körkép
Dr. Stépán Gábor Széchenyi-díjas gépészmérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Műszaki Mechanikai Tanszékének tanára. Idén nem csak Bolyai-díjjal, de az Amerikai Gépészmérnökök Egyesületének Lyapunov-díjával is kitüntették. Ő az első magyar és egyben az első kelet-európai, aki megkapta az elismerést, mégis elsősorban nem magáról, hanem az egyetemről, a kutatásairól és az utazásainak tapasztalatairól kezd el beszélni.
Meséljen, merre járt mostanában!
Tavaly volt az Elméleti és Alkalmazott Mechanikai Társaság amerikai kongresszusa, amit négyévente tartanak. A társaságot 1922-ben alapították, az első konferenciát még Innsbruckban Kármán Tódor szervezte. Ennek kapcsán kértek meg, hogy tartsak egy előadást Kármán életéről és munkásságáról. Nehéz volt címet találni a prezentációnak, végül az Odyssey through wars and crisis-ra (Utazás háborúkon és kríziseken át) esett a választásom, ugyanis Kármán az első világháború után úgy szervezett meg egy konferenciát, hogy arra meghívott németeket, franciákat, amerikaiakat. Olyan népeket, akik akkor szóba sem álltak egymással. Mindig kiemelten fontosnak tartotta, hogy mindenkivel beszéljen, pedig a vesztesek oldaláról jött (Osztrák-Magyar Monarchia), majd a japánoknál fejlesztett szélcsatornát, végül 1930-ban Amerikában telepedett le.
Ehhez képest ma a tudományos közösségekben is megszakadnak a kapcsolatok háborúk, krízisek idején. Most voltam Amerikában, a Lyapunov-díjhoz kapcsolódó konferencián és meglepődve tapasztaltam, hogy egyetlen orosz sincs ott. De még orosz nevű amerikait sem láttam. Nem is beszélünk velük, pedig egy-két professzornak a személyes véleményét szívesen meghallgatnám. Egyszer, az egyik banketten, a 2000-es évek elején, mellettem ült egy moszkvai professzor és bocsánatot kért 1956-ért. Őt nagyon a szívembe zártam, és zavar, hogy ma nem tudom megkérdezni, hogyan látja a mai helyzetet.
A Lyapunov-díj nemzetközi. Milyen érzés, hogy nemzetközileg is elismerik a kutatói munkáját?
Különleges érzés. Megtisztelő a díjazottoknak egy ilyen neves névsorához tartozni. A Lyapunov-díjat első sorban amerikai professzorok kapják, néha egy-egy német, én vagyok az első kelet-európai.
Az embernek fiatal korában sok álma meg terve van, hogy kutatóként hol és hogyan fog dolgozni. A 80-as években viszonylag nehéz volt utazni. Nem mondom, hogy lehetetlen, de nagyon nehézkes. Akkor még az előadásokat előre be kellett mutatni, titkosítani. Az útleveleinket itt őrizték az egyetemen egy páncélszekrényben, és a nemzetközi kapcsolatok osztályról kellett elkérni. Magyarként kevés embernek sikerült kijutni a határainkon kívülre.
A 90-es években megjelent a projektfinanszírozási rendszer, aminek kereteiben kutatási projekteket lehetett elnyerni, ebből valamennyit utazásra is fordíthattunk. Én 91-ben jutottam ki először így egy konferenciára, az Amerikai Gépészmérnök Egyesülethez (ASME). Ez a legnagyobb, legrangosabb konferenciája a gépészmérnököknek.
Amikor kimentem, be is léptettek az Amerikai Gépészmérnök Egyesületbe. Két év múlva már készültem rá, hogy megint ki fogok tudni menni. Innentől folyamatosan jártam. Amikor először felkértek szekcióelnöknek, nagyon meglepődtem, mert bár tulajdonképpen nem számítottam nagyon fiatalnak, de az ASME-n belül érdekes volt, hogy egyszer csak felbukkant egy magyar ezen a szakterületen. Később elkezdtem a diákjaimat is vinni a 2000-es években. Akkor már tényleg voltak olyan tématerületek, amikben a mi kis közösségünk nevei mindig megjelentek, ilyenek például az időkésleltetett rendszerek. Ezt a díj oklevelében is felsorolták az eredményeim között.
Szerencsém volt, mert a nyolcvanas években kezdtem a témával foglalkozni, és később lett gyakorlati jelentősége, több különböző műszaki problémánál is fölmerült. Ráadásul egy olyan matematikai módszer volt mögötte, amit eleinte mások nem nagyon ismertek, de aztán szépen kezdett terjedni a dolog.
Ezt hogyan kell elképzelni?
Amikor egy gépészeti mechanikai problémával találkozunk és megpróbáljuk megoldani, akkor nagyon sokszor egy modellt szeretnénk hozzákapcsolni, amit egy matematikailag leegyszerűsített formában lehet kiválasztani. A modell helyességét kísérletileg ellenőrizni kell. A matematikai logika segítségével azután megpróbálunk eljutni olyan következtetésekre, hogy hogyan kellene megváltoztatni a gépet, javítani a működését. Ha az ember bizonyos matematikai eredményekről nem tud, akkor nem készít annak megfelelő matematikai modelleket.
Én így találkoztam az időkéséssel. Láttam, hogy ezzel kapcsolatban már rengeteg mindent sikerült a matematikusoknak megcsinálni és sok olyan műszaki problémánk van, amikre, ha felírnánk az időkéséshez kapcsolódó egyenleteket, meg lehetne őket oldani és hasznos következtetésekre juthatunk.
Elég sokat kutatott külföldön. Sosem merült fel, hogy kint is marad?
Több ilyen pillanat is volt, amikor eljátszottam a gondolattal. Az igazság az, hogy a 80-as években nagyon sokat pályáztam angliai ösztöndíjra. Hivatalos úton akartam kimenni, viszont Magyarországon képzeltem el a jövőmet. Ezek azok az idők voltak, amikor az ember beadta a pályázatát, majd fél év múlva betelefonáltam a minisztériumba, ahol közölték, ha nem kapott értesítést, az azt jelenti, nem nyert. Ráadásul Angliába egyéves ösztöndíjból évente kettőt adtak, így nagyon limitáltak voltak a lehetőségek. Végül egy angliai professzortól kaptam egy állásajánlatot. Munkavállalással egybekötött kutatói pozíciót kínált. Ez 88-ban volt, de akkor még nem éreztük a rendszerváltás közeledtét. Legalábbis én nem éreztem.
Kimentem. Eleinte írtam levelet, és csütörtökönként haza is telefonáltam. Nálunk otthon nem volt telefon, így a feleségem a szüleihez ment át a megbeszélt időpontban. Amikor hívtam, mindig megjegyezte, hogy nem írok neki. Furcsálltam a dolgot, hiszen én minden második nap írtam, ahogy a szüleimnek is, azonban egy hónapon keresztül egyikük sem kapott semmit. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, és írtam a nagynénémnek feladó nélkül. Csodák csodájára 5 nap múlva megérkezett hozzá a levél. Ilyen helyzetben elgondolkodott az ember, vajon, milyen állapotok lehetnek otthon. Aztán persze a feleségem egyszerre kapta meg az összes levelet. Összegyűrve fértek csak be a postaládába.
Nem sokkal később jött a rendszerváltás. Az ember azt hitte, hazajön, eladja a Trabantot és átül egy Mercedesbe. Nem így lett. Viszont itthon láttam a fejlődést, ami boldoggá tett. Később hívtak Delftbe Hollandiában, majd Vancouver-be Kanadában is, de akkor már elköteleződtem az egyetem és a diákjaim mellett.
A saját fejlődésében melyek azok a lépcsőfokok, amelyekre a legbüszkébb?
Ami a tudományos munkát illeti, természetesen az ERC Advanced Grant, amit nem könnyű elérni Magyarországról. Minden évben, amint kijön a lista, hogy kik kapják, mindenki böngészi, vajon rajta van-e. Szerencsére a Műegyetem viszonylag jól szerepel, de nagyon kevés a nyertes. A magyar nyertesek közt pedig viszonylag sok a matematikus, agykutató – ezeken a területeken vagyunk a legerősebbek.
Nagyon jó érzés volt a Bolyai-díj is, megint csak azért, mert a mérnöki tudományok és egyetemünk felé terelte a figyelmet.
Szívesen adok interjúkat TV-nek, rádiónak, újságoknak, mert ezzel is tudjuk népszerűsíteni a gépészmérnökséget. Nehéz megmagyarázni, mit csinál egy gépészmérnök, milyenek a lehetőségei, de próbálom megtalálni azokat a hasonlatokat, analógiákat, amik mentén egy fiatal el tudja képzelni, mit jelent a szakma.
Egy ideig belevágtam a dékánságba is. Ez idegileg és fizikailag is rettenetesen igénybe vett. Bár a 2008-as gazdasági válság idején kaptam meg a vezetési kinevezést, mégis pozitívan éltem meg, hogy a gépészmérnöknek jelentkező fiatalok száma növekedett a ciklusom alatt, és közben a felvételi pontszámaink is jelentősen javultak. A 2008-as válság idején azzal érveltem a tanítványaimnak, hogy a lehető legjobb szakmát választották, ugyanis, ha egy gyár bezár, először a részmunkaidősöket kezdik el leépíteni, utána a marketingeseket, majd az adminisztrációt, végül leállítják a gyártósort is, ám a mérnököt nem küldik el, mert neki kell majd újraindítani.
Több interjúban elmondta, hogy a matematika felől érkezett a mérnöki területre. Ennek később mennyire látta hasznát?
Nekem nagyon jó középiskolai matektanárom volt. Mindig úgy képzelte, hogy matematikusnak fogok menni. Én valóban szerettem a szellemi játékokat, az egésznek a logikáját. Nagyapám hatása, hogy a gyakorlati részével is elkezdtem foglalkozni. Rendszeresen megvette nekem az Ezermester újságot, ami miatt folyton építeni kellett valamit. A hatására született meg bennem a gondolat, hogy a gyakorlati tudás ugyanolyan fontos.
Eredetileg gépészmérnöknek, gyártástechnológusnak jelentkeztem, de hamar kiderült, hogy indul egy elméletibb képzés is, a matematikus mérnök. Farkas Miklós a Gépészkari Matematika Tanszék vezetője nagy hangsúlyt fektetett az elméleti képzésre, de nyitott volt az alkalmazási területek iránt és szorosan együttműködött az akkor Béda Gyula által vezetett Műszaki Mechanikai Tanszékkel, de több más, alkalmazott orientációjú tanszékkel is.
Ezek szerint léteznek együttműködések. A kutatás nem magányos szakma?
Egyáltalán nem. Amire most büszke vagyok, bár nehézségek vannak vele, de azért nem adjuk fel, a kínai kapcsolatok építése, megszilárdítása. Páratlan az a fejlődés, amit Kína az utóbbi időben produkált. Nankingban hat év alatt (2006-2012 között) megépítettek négy olyan metróvonalat, mint ami most itt Budapesten van. Elég sok kínai ösztöndíjas van, mindenki kíváncsi Kínára, szívesen mennek a kollégáim, hogy megnézzék, mi folyik ott. A kínaiak nagyon nehezen nyílnak meg, nehéz velük barátságot kialakítani, de tapasztalatból tudom, ha az ember többször megy hozzájuk, akkor elkezdi megérteni, hogyan gondolkodnak, miképpen látják a világot.
Mennyire szorult háttérbe az oktatás az utazásai miatt?
Büszke vagyok az egyetemi Kiváló Oktatói díjaimra. Ezek is mutatják, hogy jó kapcsolatot sikerült kiépítenem a diákjaimmal. Nagyon vigyáztam, nehogy elmaradjon órám az utazások miatt. Ez rengeteg nyakatekert utazási programhoz vezetett. Néha a konferencia első napján nem tudtam részt venni, vagy hamarabb eljöttem, de inkább vártam éjszaka a reptéren, minthogy elmaradjon az órám. Volt egy abszolút szabályom: Legfeljebb egyszer helyettesíthettek egy félévben. A kiscsoportos órákat könnyebben át lehetett rakni, ha a helyzet megkívánta, ám a nagyelőadásoknál ez az opció nem állt fenn. Mindig előre jeleztem a külföldi partnereknek, hogy hétfőn nagyelőadásom van, akkor nem vagyok elérhető.
Az oktatás másik fontos eleme a folyamatos tanulás. Meg kell tanulni, az ember, hogyan veszi észre, ha a hallgatóság fárad, a figyelem gyengül. Sztorizni kell az adott témához kapcsolódóan. Emiatt kezdtem el filmekből részleteket gyűjteni. Olyanokat, amik kapcsolódnak a mechanikához. Most már ott tartok, hogy a hallgatók küldenek részleteket, amikről azt gondolják, érdekesek lehetnek. Nekem pedig egyre nehezebb kiválogatni, melyeket használjam fel, de mindig akad Forma-1-es vagy rolleres példa.
Sokat mesélek az utazásaimról is. Ezekbe a történetekbe szintén beleszőhető a mechanika.
A családdal hogyan lehetett összeegyeztetni a rengeteg munkát?
Azt szoktam mondani, hogy nem a családunk van a karrierért, hanem a munkánk a családért. Amíg utaztam, mindig vittem őket magammal, ebből kifolyólag sosem tudtunk pénzt spórolni a külföldi utakon. Volt, hogy a gyerekek külföldön jártak iskolába, ez persze hasznosnak bizonyult, mert könnyebben tanultak nyelvet. Amikor dékán voltam, figyeltem, nehogy rám zárják este a kapukat. 10 előtt siettem a parkolóba, hogy ki tudjak állni a kocsival. Egyszóval voltak nagyon nehéz időszakok, amikor a családom és a feleségem türelme sokat segített. Mostanában azt látom, hogy a 30 éves korosztály néha túlságosan belemerül a karrierépítésbe. Amikor csak tehetem, próbálom figyelmeztetni a diákjaimat a család fontosságára életünkben.