Ivan & the Parazol – Interjú Vitáris Ivánnal

Az Ivan & the Parazol együttes 2010 óta hozza el nekünk minden lemezével a pezsgést az életbe. Az együttes énekesével, Vitáris Ivánnal beszélgettem a zenekar első mérföldkövéről, a Mama Don’t You című korongról és még sok minden másról.

Nosztalgia gyanánt: gyermekként milyen foglalkozást képzeltél el magadnak?

Nagyon sokáig akartam ügyvéd lenni, mert úgy gondolom, hogy ez is igazából egyfajta előadóművészet. Kiállhatsz a nagyközönség elé, előttük véded az igazadat, ami nem minden esetben igaz, de kénytelen vagy néha annak hinni.

Aztán sokáig akartam színész is lenni, elvarázsolt a színházi élet minden velejárója. Később arra jöttem rá még általános iskolában az akkor általunk játszott darabok után, hogy a nagyon hosszú szövegtanulás eléggé tud stresszelni. Nem arról van szó, hogy ne tudnám magamat előadni vagy ne tudnám a szövegeket memorizálni. Az igazság az, hogy jobban tetszett az a verzió, hogy én írhatok magamnak szöveget. Persze, itt is előfordul, hogy elfelejtem az általam írt szöveget, de eggyel lazább dologként veszik az emberek, hogy azt nem tudom, mintha egy komolyabb darab soráról lenne szó.

Az Ivan & the Parazol előtt foglalkoztál zenével valamilyen formában? 

Általános iskolában kórusban voltunk. Emlékszem, hogy volt fellépés, énekeltünk Kodály dalokat is. Ezután jön képbe a gimi: ugyanis már itt volt egy zenekarunk, aminek Simi (szerk.: Simon Bálint) volt a dobosa.

Kik voltak a kamaszkori kedvenceid a zenészvilágban? 

Nagyon szerettem a Deep Purple-t, az volt az első legkedvesebb zenekarom. Onnantól kezdve az ő kortársaik felé kezdtem el szemezgetni: Led Zeppelin, The Beatles, Rolling Stones, Black Sabbath – 4-5 évre bele is voltam ebbe a zenei világba ragadva és 0-24 a felsoroltakat hallgattam.

Mi volt a legemlékezetesebb koncertélményed és miért? 

Pont a minap néztem vissza a Budapest Park-os koncertünk első vágatait és hanganyagát, mert lesz belőle egy koncert doksi. Emlékszem, hogy a koncert legvégén mondtam nagy felhevültségben, hogy ez volt életünk koncertje. Itt ezt szerintem azért mondtam (és nem, ilyet nem nagyon mondtam az elmúlt 13 évben), mert azok a művészeti dolgok, amiket elképzeltünk – látványban, fényben, dramaturgiában – nagyon jól összeértek végre. Brutális élmény volt az az egész este. 

Hogyan fogadták a családjaitok a zenekar megalapítását? Mennyire tértetek le arról az útról, amit terveztek nektek? 

Szerintem mindenkinél volt egy olyan elvárás, hogy legyen egy polgári végzettsége, ismerjük meg a világot ne csak a művészeti oldaláról. Ezt gyakorlatilag mindenki teljesítette, én elvileg mérnök vagyok (ezt néhol kisebb nagyobb sikerekkel kamatoztatom is). A zeneipar és a művészet egy kiszámíthatatlan dolog a nehezen tervezhető életmód miatt – szóval a családjaink félelme racionális volt. Mégis ennek az életnek a szépsége az, hogy az ember ugyanúgy az álmait űzi, mintha színházigazgató, vagy ha baristaként, dolgozik, vagy éppen egy egyetemi újságnál készít interjút. Mindennek megvan a maga nehézsége.

Milyen nagy álmaitok voltak anno az együttes megalapításakor, és ezek közül mennyit sikerült megvalósítani?

Egészen sokat ki tudtunk pipálni, pl. a Deep Purple-t emlegettem, mindig is nagy vágyam volt, hogy játszunk együtt és ez meg is történt. Az, hogy dalokat adjunk ki, stúdiózzunk Amerikába, koncertezzünk Európa szerte és játszunk több tízezer ember előtt – na ezek sikerültek. Szerintem talán emiatt van az, hogy zenekarilag inkább az alkotásban és a dalok létrehozásában vannak olyan álmaink, amik eddig nem vagy csak részben teljesültek – ezek adják az inspirációt. 

Egyébként ez egy nagyon érdekes szituációt tud szülni. Mit teszel akkor, amikor az az álom, amire vágytál, ott van az orrod előtt? Tudod élvezni? Tudsz neki szívből örülni? Tudod tovább vinni? Valamilyen szinten az elmúlt 13 évünk azt jelzi, hogy igenis tudunk – tudunk új célokat magunk elé helyezni és nem csak ülni tudunk a hegy tetején és élvezni, hogy milyen ritka itt az oxigén.

A ti hegyetek tetején mi a helyzet?

Mi nem vagyunk a hegy tetején, inkább csak ülünk félúton, de már itt is ritkább az oxigén. Szóval pont ez a lényeg, hogy tovább tudj nézni: van egy magaslat, amire feljutottál, de mindig van magasabb szint, ahová eljuthatsz.

Hogyan jellemeznéd 5 szóval az első nagyalbumotokat, amit 2012-ben adtatok ki (Mama Don’t You Recognize Ivan & The Parazol?)?

Konkrétan szó szerint bele van írva a lemeznek a kis füzetébe! Hogy jellemezném most? Hát ugyanígy: erő, energia, lazaság, szexualitás és szabadság.

Hogyhogy Takács Zoltán lett az album producere (a Heaven Street Seven zongoristája)? 

A Közvágó hídon volt próbaterme a Heaven Street Seven-nek, a Supernem-nek, Péterfy Boriéknak, egy csomó olyan zenekarnak, akik már óriásit mentek akkor is, amikor mi még ilyen picik voltunk. Elképesztő anyagokat adtak ki, minket pedig inspirált ez a közeg és korán be is fogadott. Kialakult több baráti kapcsolat és tök magától értetődő megkeresés volt felé, hogy csinálja Jappán. Így visszagondolva még mindig zseniális döntés volt. Zeneileg nagyon keveset szólt bele, viszont a szólást meg nagyon jól bele tudta rakni az egészbe úgy, hogy ma is egy olyan lemez legyen, amit én is fel tudok rakni, meg tudom hallgatni és büszke vagyok rá. 

Hogy érzed, az eddigi pályafutásotokra visszatekintve, mi volt az a pont, ahonnan biztosan tudtad, hogy a zenekar megáll a lábán, már nincs visszaút? 

Az, hogy van affinitásunk a zenéhez, zenekarozáshoz, dalíráshoz, az ennél a lemeznél kiderült (szerk.: Mama Don’t You Recognize Ivan & The Parazol). Kb egy éves volt a banda, amikor kigurult! Azt gondolom, hogy az az időszak egyértelműsítette, hogy mi lesz velünk a következő 10, 20, 30, 40 évben. 

2021-ben adtátok ki a legutóbbi albumotokat, amely a Budai Pop címre hallgat. Hogyhogy kivétel nélkül minden szám magyar nyelven íródott? 

Vegyük az egyik első korai dalunkat, a Jól áll nekem az életet (2011), aminek angol verziója is megjelent. Mi már onnantól kezdve éreztük, hogy ez a zenekar mindkét nyelven meg tud úgy szólalni, hogy az számunkra is jó meg inspiráló legyen és talán a közönségnek is. 

Ennek az aláhúzását Bródy tette meg a Ha megnyitod a szíved magyar nyelvű szövegével. Ebből közönségsiker lett, ami a mai napig tart. Azt gondoltuk, hogy ennek a megkoronázása lehetne egy teljes magyar nyelvű anyag. Ezt pedig lehetővé tette az, hogy 2020-ba leállt a világ és bármit, amit elterveztünk, akartunk csinálni belföldön-külföldön, az ment a levesbe. Szóval arra jutottunk, hogy mikor lenne itt az alkalom, hogy megírjuk ezt a lemezt, ha nem most? 

Miért különleges számodra a Budai pop? 

Mert ketten dolgoztuk ki Mátéval, a gitárosunkkal, akinek óriási szerepe van számtalan dal létrejöttében a korábbi albumokon is persze, de ebben az albumban meg főleg. Itt volt jellemző talán először az, hogy teljesen végig megírt dalokat is hozott, pld a Játék dal struktúráját teljes egészben prezentálta, a szóló témákat megírta hozzá. 

Alapszinten én is akkoriban kezdtem el gitározgatni magamnak, a Fejezd be című dal alapját én írtam meg és ő dolgozta át abba a formába, ahogy Te most hallod.

Gyakorlatilag ez minden szempontból egy vízválasztó időszak volt: megváltozott a zenekari struktúra, a megszólalásunk és a zeneiség is, olyan új dolgokat hozott, hogy ez a produkció tovább éljen és továbbléphessen. Abban a formájában, ahogy 2020-ban volt a dolog, a végnapjait. Ha nem lett volna valamilyen fordítás a Rubik kockán, akkor nem raktuk volna ki soha.

Mi a személyes kedvencetek az új albumról és miért? 

Egyértelmű, hogy a Mást vártam! A kedvencem az, amikor kommentelik, hogy „Hát, az LGT…” Igen, igen és igen! Mi mindig is szerettünk élni zenei utalásokkal. 

De amúgy azért szeretem ezt a trekket, mert van benne egy olyan energia, amiért jó koncerten játszani. Egyszerűen szeretem azt, ahogy szól.

Milyen terveitek vannak a (közel) jövőre? Készül már esetleg egy új korong? 

Mi most a következő félévben csak ezzel fogunk foglalkozni és nagyon keveset fogunk játszani nagyközönség előtt. Azt fogjuk csinálni, hogy a saját kis próbatermünkbe megyünk le és napi szinten azon gondolkodunk kiscsoportban, Mátéval vagy együtt, hogy mi legyen. De aki szeretné még az évben egyszer látni a bandát játszani, az az akvában megteheti december 21-én! 

Amennyiben nem turnéztok, hogyan kell elképzelni a mindennapjaitokat? 

Nagyon változó, mert ez a fajta alkotási folyamat elég sűrű tud lenni, főleg, ha stúdiózással is összekötődik. Mellette elég sok dologgal is foglalkoznunk kell. Például a zenekarban van olyan tag, akinek polgári állása is van, szóval azt is bele kell kalkulálni. 

Említetted, hogy a zenekar tagjai közül mindenkinek van polgári végzettsége. Jelenleg tanulsz még valamit vagy már befejezted a tanulmányaidat? 

Hála istennek, semmit sem tanulok! Én mostmár azt tanulom és azt tartom tanulásnak, hogy egy-egy produkcióban részt veszek, kísérletezek a stúdió kialakításában, építkezésben, tervezésben. Nagyon sok minden van, amiben az ember fejlesztheti magát. 

Milyen szakon végeztél a Műegyetemen? 

Ipari termék és formatervező mérnök vagyok, a gép-és-ész karról, 6-7 éve végeztem. 

Mit gondoltok most, fogtok a tanult szak szerinti munkahelyen dolgozni valaha? 

Én már dolgoztam ilyeneket párszor, de ennek is már vagy 6 éve. Amiket csinálok és kötődhet a műszaki egyetemen szerzett végzettséghez, azok a zenekarral kapcsolatos tervezési feladatok például díszletfejlesztés, technikai dolgok, illetve grafikai és arculattervezés.

A legviccesebb az egészben az, hogy én ugye terméktervezést végeztem. Na most egy zenekarnak vannak merch termékei. Teszem fel a költői kérdést, hogy ezeket vajon ki fogja megtervezni, ráadásul ingyen? 

Hogyan érhető el szerinted, hogy egy munkáltató jól tolerálja a zenész létet munka mellett? 

Ez egy fontos kérdés. Szerintem az van, hogy egy munkáltató felé a felvétel pillanatában jelezni kell, hogy te mivel foglalkozol. Amennyiben őt így is érdekli a te tudásod és az, amit hozzá tudsz tenni a munkafolyamatokhoz, akkor mindig mindenre van megoldás.

Milyen számodra az álomfőnök? 

Én vagyok az! Viccet félretéve, én erre rossz példa vagyok. Inkább a koprodukciók híve vagyok, az egymással egyenértékűséget preferálom munkán belül is. Így azt gondolom, hogy az egyik fél hiányai kipótolhatók a másik fél erősségeivel és fordítva. 

A klasszikus céges berendezkedésekben sajnos nem nagyon tudtam létezni, szóval nem véletlen, hogy én mit csinálok jelenleg.