„Te is fiam, Finta!” – Az építész, aki sosem volt eminens

Egyetemünk egykori hallgatója, a Schönherz Kollégium és az Informatikai épület tervezője, Finta József 89 éves korában meghalt. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-, kétszeres Ybl Miklós-díjas és Prima Primissima-díjas magyar építésszel még 2018-ban készítettünk interjút, szerkesztőségünk ezzel a cikkel búcsúzik tőle.

Dr. Finta József a közelmúlt és napjaink építészetének meghatározó alakja. A teljesség igénye nélkül munkásságát Kossuth-díjjal, Prima Primissima díjjal ismerték el, 2014-ben a Nemzet Művésze címet is neki adományozták. Neki köszönhetjük a Schönherz Zoltán Kollégiumot, az Informatikai épületet, a Budapesti Rendőrfőkapitányság épületét, a Westend City Centert és számos szállodát.

Kevesen tudják azonban, hogy feleségével 50-60 plüss mackó boldog tulajdonosa, vagy hogy túl a 80 éves koron is gáláns úriemberként segíti fel a hölgyek kabátját. Interjúmban a mestert kérdeztem egyetemi éveiről és napjaink aktuális építészetéről.

Ön író vagy festő szeretett volna lenni, hogy lett mégis építész?

Elsősorban úgy, hogy 1944 nyarán – kora őszén elmenekültünk Erdélyből a háború elől. Bár édesapámnak nagyon sok román barátja volt és ott is szeretett volna maradni, mi, a mamával megijedtünk nagyon a bombázásoktól és a hírektől, amiket a szovjet hadsereg „jótetteiről” hallottunk, így kiprovokáltuk, hogy eljöjjünk. Ha Erdélyben maradok, teljesen más az én sorsom.

Kolozsváron hat évet éltünk, itt édesapám volt a református kollégium magyar-latin szakos tanára, majd Nagyváradra kerülve apu alapított egy református leánygimnáziumot, ami egészen minta iskolává nőtte ki magát 2-3 év alatt. Hatalmas parkban laktunk a város közepén, ideális lett volna egy életen át. Pestre jőve azonban még nem álmodott az ember. Az volt a szerencsém, hogy Lónyay utcai Református Gimnáziumba kerültem, amely rendkívül jó iskola volt akkor, talán a legjobb a három legnívósabb budapesti egyházi iskolából. A rajz és az írás érdekelt leginkább, ha utolsó évre nem zárják be az iskolát, én lehettem volna az Irodalmi Kör elnöke is. A matematikát és reál tantárgyakat megtűrtem magam mellett, jeles eredményekkel, mert azt úgy illett, de sosem voltam eminens, minden disznóságot én szerveztem az osztályban. Egy április elsején mindenki fordítva vette fel a teljes ruháját és mikor betoppant az igazgató az osztályba, az első szava az volt, hogy „Te is, fiam, Finta?”. Azt persze nem tudta, hogy én szerveztem az egészet, de azóta is próbálok nem eminens lenni. Az eminensség unalmas foglalkozás…

Azért szokott írni?

Elég sok könyvem jelent meg, eleinte csak utazásaink során készített skiccekből fűzött rajzos könyvek. Majd elkezdtem ezeket a verseimmel illusztrálni, míg végül a legutolsónál már a versek kerültek előtérbe és a rajzok már csak illusztrációként voltak jelen. Persze, ez időfüggő. Idén nagyon sok és zűrös munkánk van, ilyenkor nem jön az ihlet. Írnék én verseket a befektetőknek, beruházóknak, de az jó eséllyel nem jelenne meg.

A Műegyetemről mi a legkedvesebb emléke?

Az, hogy kiváló tanárok voltak akkor. Biztos most is, de akkor Pogány Frigyes, Rados Jenő, Weichinger Károly oktattak és talán nem volt rossz Major Máté sem, csak vele nem lehetett mindenben megegyezni. Bardon Alfrédnél demonstrátor is voltam a Rajzi Tanszéken, de nem hagyhatom ki a felsorolásból Csonka Pált sem, egészen kiváló oktató volt. Ők mind Európa szerte híresek voltak, amellett, hogy a szó legnemesebb értelmében, emberek. Többükkel Pogány Frigyessel, Rados Jenővel és Bardon Alfréddal nagyon szoros emberi kapcsolatba kerültem, azt gondolom, tulajdonképpen, ezek azok a nagy építészek, akik az egyetemet erre a magas szintre emelték.

Van olyan mondat bármelyiküktől, ami a mai napig élénken él Önben?

Zebegénybe terveztem a diplomatervemet, egy Népművészeti Központot. Weichinger személyesen korrigált. Egyszer odaült mellém, majd így szólt: „Lássuk, hol van a lift, mester!” Az egy földszintes ház volt ugyan, de én megmutattam, mert hát nem vitatkozik az ember a professzorral. Másik szép emlékem, egy vizsgához köt Pogány Frigyessel, aki a művészettörténetet is tanította az építészettörténet mellett. Kihúztam a tételt, melyen Rembrandt és Dürer állt. A felelet tartalmi része után megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy csinálják a rézkarcot. Ekkor már három éve műveltem ezt a tevékenységet a Rajzi Tanszéken, így egészen pontos leírást tudtam adni neki, miután ő felállt, kezet nyújtott és azt mondta „Szervusz”. Ez az emlék a mai napig könnyeket csal a szemembe.

Mai fejjel mit változtatna a diplomatervén?

Biztos nagyon sok mindent. Abban az időben én még nem döntöttem el, milyen irányba megyek az építészeten belül. Az a terv egy zavaros stílusú valami volt, főleg azzal foglalkoztam, hogy új fákat találtam ki a tervlapokra, akkor mindenkinek ez volt a mániája. Sajnos elveszett maga a terv, nincs meg a tanszéken, amit sajnálok, mert szívesen szembesülnék vele mai fejjel. Makovecz Imre azt gondolta a Központ rajzai alapján, hogy én organikus építész leszek. Nem lettem. Az akkori tervezők java bele volt pistulva az északi építészetbe, a finnbe, némiképpen a svédbe. Gulyás Zoltán és az Ipartervesek köre is ebben utazott. Mondhatom, hogy talán ez volt az utolsó olyan korszak, mikor a magyar építészetben elismerték, hogy Gulyás a legjobb. Én nagyon jóban voltam vele, együtt is pályáztunk néha. Így születhetett meg az első ház, amit már jómagam jegyeztem, a dunaújvárosi garzonház Alvar Aalto stílusában.

1956-ra hogy emlékszik vissza?

Arra a nagy egyetemi gyűlésre, a felvonulásra és persze a Kossuth térre emlékszem. Egy nap elindultam az egyetemre, hogy megnézzem, mikor indul a tanítás, ez a konszolidáció néhány napja volt. Közben apu rám bízta, hogy vegyek egy kenyeret, azzal a hónom alatt bementem a KII.20-21-be, ahol a Katonai Tanszék épp az egyetemi zászlóaljat szervezte. (Akkor még tanultunk honvédelmet, mi több, nyaranta egy hónapot be is vonultunk. Szó mi szó, amikor lőttem, még mögülem is elmentek a tisztek. A három hónapos tiszti kiképzés alól viszont miniszteri felmentést kaptam később, ekkor terveztem az Intercontinentalt.) Kaptam egy „Davaj-gitárt”, így azzal és a veknivel a kezemben elmentünk a mostani képviselőházba. Pár napig voltam ott, fő funkciónk az volt, hogy a rendőrséget felváltsuk, mert az nem volt igazán megbízható. Éjjelente teherautók platóján kibiztosított géppisztollyal róttuk a város utcáit. Nem volt kellemes. Pár nappal később hazatértem édesapámhoz, ugyanis ő nem tudta hol vagyok. Őrült szerencsém volt, mert ezután jött november 4-e, ekkor jöttek be az oroszok. Annak ellenére, hogy írtam egy verset, ami pont aznap jelent volna meg, elkerültem a „büntetést” Gondolom, gyorsan zúzdába tették a lapszámot a szerkesztőségben, így nem került illetéktelen kezekbe. Sok kollégámat bebörtönözték.

Édesapja hogy viselte egy pár napos kimaradását?

Ő egy nagyon szigorú ember volt, de valahogy ezt az esetet nem is hozta később szóba. Szerintem egy részről azért, hogy ne tudja, hogy én vajon mit csináltam, másrészről azt gondolom, hogy azért tetszett is neki.

Mit gondol a mai oktatásról, a mai hallgatóságról a diplomák tükrében? Mi változott?

A legnagyobb változás az, hogy én a terem másik felén ülök. Nem hiszem, hogy az egyetem oktatásának színvonalával gond van, most vettünk fel tíz új kollégát és jók. Persze nem rögtön az diploma után, hanem 2-3 éves gyakorlattal, de meg van a fantáziájuk, a szorgalmuk. A vizsgákon és a védésen nem lehet mindig rájönni, hogy mit tud a társaság.

Nagyon jellemző a ma születő terveken az anyagok valódiságának a megmutatása. Mi a véleménye erről?

A minimal art részben egy általános világjelenség, részben tanszéki nyomás, hogy őszinték legyünk. Az az érzésem azonban, hogy az építészet egészében meg van buggyanva most. A digitális kor felborított mindent. Nem az építészet alakult át, hanem az életformák, a viselkedésformák, ami teljesen más, mint ezelőtt öt-tíz évvel. Ehhez az építészet még nem idomult hozzá, helyesebben mondva, nem igazán válaszol rá, hogy a kornak milyen igényei vannak. De hát hogy is lehet idomulni a fiatalok mobilfüggőségéhez, mikor megszűnnek a társas kapcsolatok? Vagy le tudja rúgni magáról a világ ezt a fajta kontaktációs formát, vagy pedig nagy baj lesz.

Hogy gondol ma vissza a Schönherz Kollégium tervezésére?

1971 és 75 között dolgoztam ezen az épületet, nem voltam annyira messze a diákkoromtól, mint most. Tetszett, hogy félig-meddig magasház lehetett és szerettem a funkciót is, mert nem volt egy messzeszakadt probléma tőlem. Az keserített el, hogy ezen a házon egyetlen anyag nincs, amit én odaterveztem. A kivitelező vállalat olyan mértékben torzította el financiális okokból, hogy szinte vállalhatatlanná vált. Az alaprajzára és a tömegére büszke vagyok, de teljesen más lett volna, ha tervek szerint valósul meg.

Milyen lett volna eredetileg?

Semmiképpen nem kapott volna ilyen ronda bádogszerű parapeteket és nem akartam rá természetes kő burkolatot sem, mert szerintem ez egyszerűen nem illik egy magasházra. Meg volt tervezve részletesen az egész homlokzat, de az előregyártott világ nyújtotta lehetőségek ellenére, a kivitelező lesöpört mindent. Itt sajnos nem figyeltem eléggé, mert mellette szálloda projektjeim futottak. Kicsit olyan érzésem van emiatt, mintha nem is az enyém lenne ez az épület.

Ön szerint Budapesten legyenek vagy ne legyenek magasházak?

Nekem az az érzésem, hogy az Úristen is ilyen hullámzóra teremtette a világot, nem laposra. Petőfi szerette az Alföldet, de én erdélyi vagyok. A magasház Budapest lépétekével nem a 200-300 méteres tornyokat jelenti, hanem 100 méterig elképzelhető. Véleményem szerint Budapestre kifejezetten kéne egy-két ilyen ikonikus épület. A főváros nem volt ilyen lapos a háború előtt, a peremterületeken, Angyalföldön és Csepelen nagyon sok gyárkémény sorakozott. Az ipar eltűntével és hogy a szovjet hadsereg katonái fogadásból lőttek bizonyos magas pontokra, azok eltűntek. Akik ma eszementen sikoltozva védik Budapestet a magasházaktól, nem veszik elő a régi fotókat és nem látják a város akkori kontúrját. A belvárost semmiképp nem szabad ezzel felszabdalni, valahol ott a Hungária gyűrű után lehetne ilyen épületeket megálmodni, ahol ez indokolt, valamit képes jelezni, mint pl. a régi országutak kifutásának pontjai.

Az Árpád-híd környéki építkezésnek, az Agorának Önök a magyar tervezői. Mit gondol erről a területről?

Én terveztem a rendőrkapitányság épületét, annak a magassága antennával együtt 93 méter. Ennek a telekcsoportnak a sarkára már terveztem egy 100 méteres tornyot korábban, ez lett volna a Raiffeisen-torony, ám sajnos a válsággal a cég visszalépett a projekttől, még úgy is, hogy a terv megkapta a szükséges engedélyeket. Az is közrejátszhatott a döntésükben, hogy mostanában jött egy rendelet, mely 65 méterben maximalizálta az építmény magasságokat. Nekem az a véleményem, hogy az államnak sok feladata van az építészetben, de az, hogy szépészeti kérdéseket rendeletben intézzen, az nem. Most más tervez oda, de jó magyar szokás szerint az enyémet nem vették elő újra.

Jelenleg dolgozunk a Fosterékkel Kopaszi-gáti projekten, az a ház jelen pillanatban, terv szerint még 140 méter.

Milyen külföldi nagy cégekkel dolgozni?

Nem jó. A Foster iroda legalább 2000 fővel bír, a sztárépítész Norman Foster ezt a tervet valószínűleg sohasem látta, kezdő építészeknek adták oda a beruházást, akik talán még Budapest helyét is nehezen tudnák meghatározni. Nagy csata a budapesti tervezők részéről, hogy megvédjék a helyi igényeket, az Agoránál inkább nem is cizellálnám, mekkora harcokat vívunk az angol irodával. A Magyarországon megjelenő részben- vagy egészben külföldi cégek esetében az az érzésem, hogy nem bíznak a magyar építészetben, ami eszementen megalázó, ugyanakkor nagy pénzeket hoz. Sokat dolgoztam osztrák cégekkel a 80-as években mikor a 4 milliárd schillinges hitel futott, ekkor jó kapcsolatot ápoltunk a koncepciótervek és engedélyezési tervek készítésekor.

Hogy látja Ön, mint vezető építész, az Olimpiát és a Liget Projektet?

Mániám, hogy Budapestből Közép-Európai központot lehetne csinálni, még Bécset is le lehetne darálni. Tulajdonképpen a labancokat jó lenne lenyomni Rákóczival együtt, de úgy érzem, az Ő nevében is, hogy ezt nagyon tudatosan kéne csinálni. Budapest gyönyörű. Ezzel a Duna látképpel nem tud versenyezni egy más régióbeli város sem, és egyre nagyobb népszerűségnek örvend a külföldiek körében is. Én nem tettem volna a várba a minisztériumok felét, mert egészen alkalmas lett volna egy kulturális centrum létrehozására. A Liget Projekttel nem a fakivágás a bajom, hanem sokkal inkább az, hogy vajon ezek a múzeumok egymás mellett, hogy fognak élni. Nem így működnek a múzeumi negyedek, sem a berlini, sem az bécsi. Hiányzik a vizuális kapcsolat a múzeumok között. Egy alapos látogatónak elég csupán egy kiállítást megnéznie rendesen, nem múzeumról múzeumra ugrálni. Máshol szinte egymás mellett vannak ezek a helyek, itt, ha megáll a kínai delegáció a Hősök terén, először azon kell átvágnia, majd a hídon, el a Vajdahunyad vár mellett, majd valahol ott a fák között megtalálja, amit keres. Ez így nem megy.

Melyik volt a legkedvesebb terve?

A salgótarjáni városközpont tervezése, azon belül is a Pécskő Áruház, akkor még rajzolóm sem volt. Itt mindent én rajzoltam meg, ennek következtében jól ismertem a házat, nem barmolta el senki. Az igazán az enyém volt. Nagyon szerettem a Cardiovasculáris Központot a Városmajor Klinika bővítéseként, melyet a 1982-es szívműtétem után, köszönetképp terveztünk az életemért cserébe. A mai napig jól sikerült háznak gondolom a maga emberi léptékével és bonyolultságával együtt. A Rendőrséget is szeretem. Pintér tábornok úr, az akkori főkapitány teljesen hagyta, hogy azt csináljak, amit szeretnék kívül, belül aztán szigorúan meg volt határozva, hogy hol van a lőtér és hol van a vallatószoba, nem volt kecmec. A főkapitányság épületén szerettem volna megvalósítani egy érzelmes high-tech stílust, valahogy a henger üvegén máshogy csillognak a fények, mint egy hagyományos kockán. Ebben hiszek ma is, ez adta az alapját az akadémiai dolgozatomnak is, mely az „Érzelmes funkcionalizmus” fogalmát járta körül. Fő tételmondataként azt tudnám megfogalmazni, hogy ha az építészet nem szolgáló habitusú, akkor erkölcstelen.

Mit üzenne a jövő építészeinek?

Ne nőjenek fel! Az az építész, akiben megszűnik a játékos hajlam, aki felnőtté válik, az hagyja abba munkáját, mert nem alkalmas arra, hogy igazán jó házat csináljon. Az építészet nemes játék. Mindig föl kell tenni magunkban a kérdést: „mi lenne, ha ezt lépném…?”