Nem hiszem, hogy ennyire rossz lenne a világ

Három szék, a székeken különböző sorsok ülnek, amik egy kihallgatás erejéig összefonódnak. Ezt látjuk mi, miközben hallgatjuk a sokszor iróniával átszőtt, erkölcsöket megkérdőjelező és tragikus sorsokat leíró mondatokat. Háy János A lány, aki hozott lélekből dolgozott című darabja beszél az öröklött mintákról, a házasságról, az ezzel (jobb esetben) együtt járó szerelemről, annak kudarcairól, a gyerekekről és mindenkiről. A Szkéné Színházban legközelebb május 14-én látható az előadás, és ne feledjük, a jegyekhez BME-s diákigazolvánnyal 50% kedvezmény jár. A nyomozó szerepét alakító Kovács Krisztiánnal beszélgettünk az előadás közben megfogalmazódott kérdésekről és a színészi munkáról.

Színészként fontosnak tartanád-e, hogy melyik darabot nézzék meg először a nézők veled? Hol állna ez az előadás a sorban?

A bemutató környékén azt mondtam volna, hogy ebben az előadásban inkább senki ne nézzen meg. Úgy éreztem, kullogok magam és a szöveg után, meg zavaró tényezőnek is éreztem a szerepem. Ráadásul a premierre magamhoz képest nagyon nem készültem el, távol voltam attól, amit ma már jelenteni tudok ebben a szerepben. Velem együtt az előadás is fejlődött, hosszú utat jártunk be a 2018-as bemutató óta.  Talán a nemrég 550. alkalommal játszott Gyáva lenne az, amit az elsők között ajánlanék a közönségnek. A Centrál Színházban pont 10 éve bemutatott A kutya különös esete az éjszakában-t is nagyon szerettem, ahol főszerepet alakítottam. Könnyebben tudom hozni a szétesett, életet megszenvedő figurát, viszont ebben a darabban egy határozott, tudatos nyomozó vagyok, ami eleinte nem ment csípőből. Többek között a közös munka Szabó Mátéval, Mucsi Zoltánnal és Moldvai Kiss Andreával szerettette meg velem ezt az előadást is. Velük együtt sikerült ezt a sötét és mellbevágó darabot is kiegészíteni azzal a sokszor ironikus humorral, ami nélkül az egész történet elviselhetetlenül súlyos lenne. Szóval most már mindenki nyugodtan megnézhet a június 5-i legutolsó „Hozott lélek” előadásban.

A konkrét, nézőhöz szegezett filozófiai kérdéseket, közhelyeket tartalmazó darabokon gondolkodnak el inkább az emberek, vagy azokon, ahol a néző magára van utalva, hiszen minden szónak minimum 3 jelentésrétege van, és alkalmasak további értelmezésekre is?

Háy János eszméletlen jó író, és mint a művei nagy részére, erre is igaz, hogy arcpirító stílusban mondja ki azokat a közhelyeket, amiket mindenki ismer, de senki se szeret. Tehát jelen esetben a közhelyekkel teletűzdelt monológok is olyan erősek, hogy garantáltan rágódni fog rajta a közönség, és mi is; ez nem olyan, hogy a ruhatárba már nem gondolkodunk rajta. De például a legutóbb bemutatott szintén szkénés Közeleg az időben már csak a szövegnek olyan jelentésrétegei vannak, hogy mindig értelmezhető másképp, nem fogjuk kétszer ugyanazt gondolni az elhangzottakról. Az már inkább az abszurd kategória, és biztos, hogy nehezebben emészthető, máshogy elgondolkodtató. A realisztikus, kézzelfogható előadások ebből a szempontból könnyebben fogyaszthatók, mert a szituációk – pont a nézőkre eresztett közhelyek miatt – ismerősek lehetnek. 

Mit gondolsz, jobban fogja-e védeni az ember a saját értekrendjét, ha találkozik egy olyan filozófiával, mint a darabban említett olyan, hogy tényleg jó, nincs? Kell-e mérgeznünk a tudatunk negatív példákkal ahhoz, hogy a pozitív dolgokat megerősítsük a saját életünkbe?

Egy dráma szélsőséges. Az előadásban látott és hallott dolgok tökéletesek arra, hogy felkiáltójelet ébresszenek az emberben. Meg kell, hogy fogalmazódjon a nézőben az, hogy nem, én ezt nem fogadom el, és megteszek mindent azért, hogy a kapcsolatom ne abból táplálkozzon, amit a Pszichológus képvisel. A Nyomozó azt az egészségesebb gondolkodást testesíti meg, amit a nézők is képviselnek. Azokat a képtelen dolgokat, amit a pszichológus vall, megpróbálja visszafordítani az elfogadottabb normák és erkölcsök irányába. 

Eljön-e az a pont, mikor már a gyerekek se elegek ahhoz, hogy tovább folytassuk az életet?

Ahogy a Pszichológus is mondja, ez akkor történik, mikor az ember „már túl van a felelősség kérdésén.” Abban a helyzetben a tudatállapot már annyira beszűkült, hogy ez a kérdés fel sem vetődik. Múlik az alkaton, hogy ki hogyan gondolkozik, milyen értékeket hozott otthonról, milyen szülei voltak… Vannak emberek, akik akkora ütéseket kapnak az élettől, hogy nem bírják tovább, és ezek nem elítélendő dolgok, mert vannak kilátástalan helyzetek. Sokkal inkább az vet fel kérdéseket, hogy miért nincs időben felfedezve és kezelve egy ilyen eset. Ha nincs egy olyan pedagógus, barát, rokon, vagy bárki, aki elindítaná az embert a gyógyulás útján, akkor nagyon hamar el tudja veszíteni az életbe vetett hitét. Én úgy gondolom, vagy szeretném remélni, hogy ha az embernek gyereke van, akkor nem csúszhat ki alóla ennyire a talaj.

Egy ilyen, viszonylag statikus jelenetekből álló előadásnál is tudod tartani az fókuszt minden percben, vagy bele tudsz merülni a gondolataidba?

A koncentráció a munkám része, muszáj fókuszálni. Megtanultam kíváncsian figyelni a többiekre, és ott, élőben reflektálni rájuk.

Milyen szereplő tudott volna még több ingerrel szolgálni a nézőknek? Ki kellhet még egy ilyen szituációba?

Hát, már egy plusz szereplő is biztos, hogy egész más előadást eredményezne. Az mondjuk izgalmas lenne, és meg tudná bolondítani az egészet, ha a plasztikai sebészt nem a Pszichológus, hanem a Nyomozó, mint teljesen más karakter játszaná el.

Olyan borzasztó az élet, mint amennyire a Pszichológus beállítja? Vagy ahhoz áll közelebb a világ, mint amit a Nyomozó lát belőle?

Arra jutottam, hogy muszáj közelebb állnunk a Nyomozó szemléletéhez. Persze, vannak olyan emberek, akik úgy gondolkodnak, mint a Pszichológus, és ők se rossz emberek, csak sokat láttak és csalódtak és valószínűleg már nem fiatalok… Sajnos egy csomó mindenben igaza van, de nem lehet a dolgoknak így nekiindulni. Hinni kell. Emellett az, hogy milyennek látjuk az életet, függ attól, hogy az ember épp miben van. Számít a kora, a neme, az, hogy hány és milyen párkapcsolata volt stb… Bevallom, én is reagálnék már néha úgy egyes történésekre, mint a Pszichológus, de nem teszem, mert nem hiszem, hogy ennyire rossz lenne a világ. Nem, ennyire nem rossz. Szerencsére manapság egyre elfogadottabb és elterjedtebb, hogy valaki szakemberhez jár, ami tényleg tök jó dolog. A szakemberek segítségével fel tudjuk vértezni magunkat a darabbéli Pszichológus-féle energiákkal szemben. Az embernek egy csomó dolgon keresztül kell mennie az élete során, és meg kell adni az esélyt annak, hogy nem a Pszichológus által felvázolt élet a valóság. Én ennek szurkolok.