A (bece)név kötelez

Az oktatás nem csak az ismeretek átadásáról szól, hanem a diákok inspirálásáról is. Kelemen Tamás tanár úr már gyerekként is a “Professzor” becenevet viselte, nem véletlenül. Elmondása szerint a kezdeti időszakban, amikor még nem rendelkezett tanítási tapasztalattal, nehéz volt a tankönyvszagú, száraz anyaggal dolgozni. Azonban idővel rájött, hogy a saját élményein keresztül sokkal élvezetesebbé teheti az oktatást. Személyes tapasztalatai révén olyan tanítási stílust alakított ki, amely nemcsak a tudást közvetít, hanem maradandó élményeket is nyújt a diákok számára.

Elmesélné a kedvenc történetét a középiskolai éveiből?

Nekünk orosz nyelvet még kötelező volt tanulni, amit nagyon utáltunk. Szerencsénk, hogy volt egy nagyon nagy tudású, idős orosz tanárunk, akit mi csak Guszti bácsinak hívtunk. Iszonyatosan sztorizós ember volt, amit mi a harmadik órára már felismertünk és hát innentől kezdve meghekkeltük az orosz órákat. Az első 5 percben mindig valaki megkérdezett valamit, például a háborús élményeivel kapcsolatban és ő elkezdett történeteket mesélni, ezáltal már el is felejtette, hogy orosz óra van. Ebből adódóan senki nem tudott semmit oroszból, már arra sem emlékeztünk, amit általános iskolából hoztunk. Guszti bácsi 11. osztály végéig volt velünk. Miután nyugdíjba ment, jött utána egy fiatal lány, aki akkor jött ki az egyetemről. Lelkes volt, naiv és tapasztalatlan, így az osztályunk ’erős emberei’ gyakorlatilag egy pillanat alatt az ujjaik köré csavarták és már megint csak nem tanultunk semmit. Mondhatni szabad foglalkozás volt az órán, kártyáztunk, megírtuk a matek házit, ki mit akart. Igen ám, csak egyszer az történt, hogy jött be a tanárunk halálra vált arccal, hogy „gáz van fiúk, mert a következő órán szakfelügyelő jön az órára.” Mi itt azonnal tartottunk egy ’válságtanácskozást’ a srácokkal. Megnéztük, hogy időarányosan hol kellene most tartani, mit kellene tudni, majd az utolsó leckéből kiválasztottunk egy viszonylag könnyen kezelhető olvasmányt. Ezt mi betanultuk, elgyakoroltuk és a szakfelügyelői vizsgán nagyon szép eredménnyel át is mentünk.

A gimnázium után merre szeretett volna továbbtanulni?

A Rostocki Egyetem Villamosmérnöki szakára jelentkeztem. Ide a felvételi vizsga a 4. év első félévében, december-január hónapban volt. Mivel ez hirtelen ötlet volt, gyakorlatilag 0 felkészüléssel estem be a felvételire, ami így sajnos csúfos kudarccal végződött. Szerencsére ekkor kellett beadni a jelentkezéseket a hazai egyetemekre, így beadtam a jelentkezésemet a BME Gépészmérnöki Karára, de a kudarc hatására őrült matek és fizika tanulásba kezdtem, hogy az év végére, amikor a normál rend szerinti érettségi és felvételi lesz, már behozzam a lemaradásomat.

Milyen maradandó élménye van a BME-s diákéveiről?

Szigorlat után kezdtem el nagyon erősen teperni, mert kiderült, hogy egészen szép ösztöndíjakat („húspénzt”) lehet kapni a jó tanulmányi eredményért. Ehhez kapcsolódóan volt egy nagyon komoly innovációnk, amiért az egyik menedzsment vizsgán ötöst is kaptam. Az a lényeg, hogy az évfolyam 14 szakirányból állt, melyek 1-1 tankört alkottak. A tankörök tanulmányi átlaga alapján kapta meg minden szak a saját keretösszegét – a példa kedvéért ez legyen most 1000 egység, amit a tankör titkár az ösztöndíj képlet alapján szétosztott a hallgatók között. Viszont az egyes hallgatók által megkapható ösztöndíjnak volt egy felső korlátja. Hiába járt a képlet szerint az átlagára pl. 60 egység, de 30-nál többet nem kaphatott senki. Azaz, ha minden hallgató megkapta az ösztöndíját – már aki erre jogosult volt – és az összesen csak 900 egységnyi volt, akkor a különbözetet vissza kellett adni, illetve meg sem kapta a szak. Ezt hekkeltük meg. Volt egy olyan kiskapu, hogy aki még nem érte el az ösztöndíj plafont, annak közös megegyezéssel a tankör adhatott plusz pénzt, ha volt rá kerete. Így mindenkinek megemeltük az ösztöndíját, hogy azt a 100 egység különbséget ne kelljen visszafizetni. Ennek a plusz összegnek a felvételét a hallgatótársaink aláírták, de persze csak egy részét kapták meg, mi meg így megkaptuk a felső korlát fölötti összeget is. Ennek köszönhetően az én ösztöndíjam magasabb volt, mint az akkori barátnőm fizetése. Nahlik Gábor tanár úr egyik vizsgáján motivációval kapcsolatos menedzsment modellre kért tőlem példát, amire kissé kétségbeesve ezt a modellt meséltem el, mert a tankönyvire sajnos nem emlékeztem. Ez annyira megtetszett neki, hogy végül adott egy ötöst. 

Mesélne a németországi tanulmányairól?

Amikor ötödéves voltam, akkor elég komoly kapcsolatai voltak az egyetemnek német társintézményekkel, ebből az egyik a Karlsruhe-i Egyetem volt. Ennek volt egy nagyon erős gépészmérnök-és gazdasági/menedzsment képzési modulja. Az akkori dékán, – aki a GTK-nak megfelelő kart vezette -, volt itt nálunk látogatáson és megkérdeztem tőle, hogy kimehetnék-e diplomamunkát írni, amire igent mondott. Gyakorlatilag egy Demonstrátori pozíciót kellett megpályáznom, így kaphattam ott “fizetést”.  Kimentem, megcsináltam a diplomamunkámat, németül. Igen ám, csak abba nem gondoltam bele, hogy ki fogja azt itthon elbírálni? Két oktató volt, aki tudott németül és végül ők bírálták el. Ezt követően volt itthon a záróvizsgám, ahol mindenből ötöst kaptam. Majd a vizsgák végén megkérdezte az egyik professzorom, hogy nincs-e kedvem maradni oktatónak. Erre a felkérésre csak pár hónap után mondtam igent, mert kíváncsi voltam mit kínál még az élet számomra. 1992-től egy évet végig a BME-n tanítottam. Közben, amíg a német egyetemen írtam a diplomamunkámat, az ottani dékán felajánlott egy kétéves posztgraduális gazdasági mérnök képzési lehetőséget, amit örömmel megpályáztam. Szerencsére meg is nyertem a DAAD pályázatot itthon. Ezt elég komolyan vették, ugyanis kézzel írt német önéletrajzot kellett írnom, minimum ¾ oldalt, továbbá el kellett mennem a Goethe Intézetbe német nyelvvizsgát tenni. Csak ezt követően ítélték oda a díjat és ’93 szeptemberében elkezdhettem a tanulmányaimat a Karlsruhe-i Egyetemen, a BME-n pedig fizetés nélküli szabadságot kaptam – hál’istennek nagyon együttműködőek voltak!

Németországhoz kötődően van munkatapasztalata?

Két félévet passziváltattam a posztgraduális képzésem alatt, hogy el tudjak menni dolgozni. 1 év alatt körülbelül 10 évnyi fizetésemet tudtam összeszedni. Iszonyatosan élveztem, hogy sokkal több pénzt keresek, mint itthon, akár egy hosszú hétvége alkalmával 2 nap alatt lehetett 4 napnyi pénzt keresni. Egy kis anyagvizsgáló cégnél helyezkedtem el. Amikor volt egy-egy nagyobb volumenű munka, örömmel vetettem bele magamat, úgy voltam vele, hogy ezáltal ki tudom fizetni a féléves tandíjamat, ami 20 márka volt. Nekem ennyi volt az órabérem! Emiatt arra a döntésre jutottam, hogy én inkább azt az 1 évet nagyon keményen végig dolgozom és mindent félreteszek. Így amikor visszajöttem Magyarországra már el tudtam indulni az életben.

Amikor visszajött Magyarországra, az egyetemi munkája mellett, külsősként már egyből elkezdett dolgozni különböző cégeknek?

1995-ben jöttem haza és majd csak 1997-től kezdtem el a tanácsadói munkámat. Abban az évben megkeresett egy volt tankörtársam, aki egy nagy tanácsadó cégnél dolgozott. Az volt a feladata, hogy amerikai licenszek alapján 1-2-3 napos tréningeket tartson különböző vállalatoknak. Az egyik cég már mondhatni megelégelte az ’általános ismeretek’ oktatását és egy sokkal kézzelfoghatóbb anyagot szerettek volna kapni arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megtervezni egy sikeres projektet. Ekkor felhívott engem, hogy tudok-e ebben segíteni neki. Mondtam neki, hogy persze, hiszen ezt is kutattam a német egyetemi képzésem alatt. Majd összeraktam a tréning anyagát pár nap alatt és ezzel kezdődött el a tanácsadói munkám. Azóta több száz tréninget és konkrét projekttanácsadást tartottam már a legkisebb cégektől a legnagyobb multis vállalatokig.

Milyen tapasztalatai vannak a tanítással kapcsolatban?

Én eléggé sztorizgatós vagyok és van bőven anyag, amiből ez táplálkozik. De nyilván az eleje nagyon nyögvenyelős volt, mivel nem volt rutinom, sem tapasztalatom, így mindig arra hagyatkoztam, ami a könyvben le volt írva. Ezt én kevésbé szerettem, mert nagyon száraz volt és unalmas, mondhatni ’tankönyv ízű’. Amikor én voltam diák, én is azokat az oktatókat hallgattam szívesen, ahol rengeteg olyan példát mondtak el, amiből megértettem az anyagot, így megpróbáltam én is átültetni az általam tapasztalt dolgokat a tanításba. Kezdettől fogva nagyon szerettem tanítani, sőt a gimnáziumban már az első héten a becenevem ”Professzor” volt, mert ha valaki valamit kérdezett tőlem – például földrajzból – arra én tudtam a választ, illetve szívesen magyaráztam másoknak. Ha valakinek valami nem jutott eszébe, akkor a többiek mondták neki, hogy kérdezze meg tőlem, mert én biztosan tudni fogom a választ. Ez a becenév rám ragadt, ha találkozok a volt osztálytársaimmal, vagy ha rám írnak messengeren, akkor a mai napig úgy szólítanak, hogy Prof.

A jövőre nézve milyen szakmai céljai vannak még?

Ez egy nagyon izgalmas kérdés! Nekem egy szívfájdalmam van: a doktorit nem tudtam ennyi év alatt sem megcsinálni a rengeteg munka miatt. Egész egyszerűen annyira időigényes folyamat – az irodalomgyűjtés, ennek a feldolgozása, újszerű elmélet kidolgozása, – hogy nem jutott rá időm, úgyhogy ez egy eléggé fájó pontom. Természetesen nem adtam föl! Valószínűleg mire nyugdíjba vonulok addigra talán meglesz, úgymond ezt a restanciámat ledolgozom. Ez most a top prioritásom. Emiatt elengedtem a külső megbízásokat, felkéréseket is. Témával kapcsolatos tervem már van, valószínűleg termelési folyamatfejlesztéssel kapcsolatos dolog lesz, de hogy ez pontosan mikorra készül el, azt nem tudom megmondani. Még a folyamatnak az elején vagyok, azonban a döntés már megszületett. Fel kell nőnöm a gimnáziumi becenevemhez!