Hogyan lesz valaki egyszerre mérnök és mémikon? – Arató András meséi Hide the Pain Haroldról

A mai mémkultúra egyik legismertebb arcát, Hide the Pain Harold-ot talán senkinek sem kell bemutatni. Azonban kevesen tudják, hogy az ikonikus képek mögött rejtőző Arató András – aki korábban a BME-n végzett villamosmérnökként –, minek tulajdonítja saját sikerességét, kire hagyja a képeiből származó tulajdonjogokat, gyártott-e már maga is mémeket, vagy éppen azt, hogy hogyan emlékszik vissza a műegyetemista éveire, illetve miként látja a friss mérnöki diplomával rendelkezők munkalehetőségeit.

Létezik olyan célzat, amelyre nem szeretnéd, ha a képeidet használnák? Hogyan tudod ezt szabályozni?

Már a legelején egyértelművé tettem, amikor egy fotós elhívott fotózásra, hogy három témában nem használhatnak – politikai, szexuális és vallási tartalmakra –, hiszen ezek gyakran megosztják az embereket, én pedig nem szerettem volna megosztó személyiséggé válni. Ezt a szabályt általában, egy-egy ritka kivételtől eltekintve, be is tartják. Szexuális célokra szinte sosem használták a fotóimat, legfeljebb a kommentmezőben, de ezeket figyelmen kívül hagyom. Vallási üzenetekhez pedig egyáltalán nem társítottak. Politikai célokra azonban már volt, hogy használták a képemet. Egyszer egy híressé vált mémképem mellé politikai üzenetet fűztek. Ekkor felkerestem az illetőt, aki kiposztolta, és megkértem őt, hogy vegye le az internetről, amit meg is tett. Bár addigra már több ezren megosztották. Ilyen az internet világa. Szerencsére azonban ez nem gyakran fordul elő.

Továbbá érdekes, hogy volt egy hosszú időszak, amikor nem vállaltam fel, hogy én állok a képek mögött. Akkoriban az emberek még nem kötötték össze Hide the Pain Harold karakterét Arató András villamosmérnökkel, így sokkal több olyan mém született, amelyet nem szívesen láttam. Abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy a képeim nem Photoshop-alkotások, hanem egy valós, élő ember áll mögöttük, ezek a rosszindulatú tartalmak eltűntek. Gyakran hallani, hogy az internet tele van trollokkal, akik elől nem lehet elbújni, de én mióta felvállaltam magam, semmilyen negatív dolgot nem tapasztaltam.

Mit gondolsz, hogyan fog alakulni a Hide the Pain Harold mémek jövője?

Úgy vélem, hogy mire én már régen a föld alatt leszek, a Harold mémek még mindig terjedni fognak az interneten. A mémek jövőjét azonban alaposan át kellett gondolnom, amikor mindez elkezdődött. Így készítettem egy végrendeletet is, amelyben a mémekhez kapcsolódó jogok nagyrészét a menedzseremre hagytam. A fennmaradó részt az általam kijelölt örököseimre, családtagjaimra szeretném hagyni.

Mit gondolsz, a szerencsének, vagy a Te munkádnak tudható be a hosszú távú sikerességed?

Az internetes karrierem kezdetét a szerencsének köszönhetem. Amikor azonban elértem arra a pontra, hogy beláttam: ezen nem lehet változtatni, akkor tudatosan úgy döntöttem, hogy magam fogom irányítani az eseményeket. Ekkor egyedül, majd a menedzseremmel együtt elkezdtünk azon dolgozni, hogy mindebből egy pozitív üzenet jusson el az emberekhez. Úgy tűnik, ez sikerült is. Hiszen mindannyiunkban van valamiféle szomorúság. Az pedig egy mélyen gyökerező emberi vonás, hogy próbáljuk mindezt leplezni, és a mosolygós arcunkat mutatni. Ez az üzenet sokakat megérintett. Ennek tudom be, hogy ilyen sokan ismernek és követnek.

Mi a legjobb dolog, amit a képeid elterjedtté válásának köszönhetsz?

Az, hogy ennek köszönhetően rengeteg helyre eljuthattam. Mindig azt mondom, hogy ha egy fillért sem kaptam volna az internetes tevékenységemért, már csak ezért is megérte volna csinálni. Valóban bejártam a világot: Dél-Amerikától Szibériáig, Kanadától Szingapúrig. Természetesen nem lehet mindenhova eljutni, és vannak még számomra is bakancslistás helyszínek, de nagyon sok olyan helyre sikerült eljutnom, ami korábban ezen a listán szerepelt – mindez a Hide the Pain Harold mémek nélkül soha nem valósulhatott volna meg.

Melyik a legemlékezetesebb visszajelzés, amit a Hide the Pain Harold szereped kapcsán kaptál?

Nagyon sok szívet melengető visszajelzést kaptam. Sokan odajönnek hozzám, és megköszönik, hogy ezekkel a mémekkel – amelyek valójában nem az én alkotásaim, – segítettem nekik átvészelni életük nehéz időszakait. Különösen megható élmény volt, amikor először fordult elő, hogy egy fiatalember megosztotta velem az újszülött gyermekének fényképét. Most is őrzök ilyen képeket a telefonomon. Az emberek megosztják velem örömeiket, hogy együtt örülhessünk. Ez is mutatja, mennyire közvetlenül kezelnek engem az emberek, főleg a fiatalok, ami nagyon jó érzés.

Szerinted a mémkultúra egy sajátos művészeti forma is lehet?

Persze, szerintem lehet. Úgy vélem, ez egy komoly tudományág, amelyet memetikának hívnak. Ismerek valakit, aki szakdolgozatot írt belőle, és találkoztam olyannal is, aki a doktori disszertációját is ebből a témából készítette. Úgy látom, hogy a mémkultúra valahogy a népművészethez kapcsolódik, csak épp a 21. század eszközeivel. Régen hímeztek vagy fát faragtak, ma pedig a fiatalok az internetre készítenek mémeket. Ez az, ami most összekapcsolja a fiatalokat. Egy igazán szerteágazó, nagyszerű jelenségről van szó: egyrészt önkifejezési lehetőséget nyújt, másrészt összeköti azokat, akik hasonlóan gondolkodnak.

Hogyan látod az internetet uraló nagy cégek és a magánszemélyű tartalomgyártók tulajdonjogának viszonyát?

Vannak cégek, amelyek már felfedezték a lehetőséget abban, amit én is csinálok, és létrehoztak egy MemeLand nevű internetes közösséget, amelynek én lettem az arca. Ez a projekt Hongkongból indult, de gyakorlatilag az egész világra kiterjed. Ennek kapcsán jártam először Hongkongban, majd Japánban, Dél-Koreában, Szingapúrban, és nemrég Dubaiból érkeztem haza. Ezt az irányzatot sokan az internet jövőjének tartják.

Amikor az internet elindult, csak az ős-Web volt, ahol léteztek tartalomgyártó cégek, illetve néha magánemberek, és mellettük voltak tartalomfogyasztók. Aztán megérkezett a Web 2, ahol mindenki tartalomkészítővé válhatott, és feltölthette a saját anyagait a központi platformokra, például a Facebookra, az Instagramra vagy a TikTokra. Ezzel azonban a tulajdonjogról is lemondtak. A Web 3, amelyet a MemeLand is építeni próbál, viszont ugyanazt a technológiát használja, mint a kriptovaluták. Ebben a rendszerben a blokklánc technológia segítségével a tartalomhoz hozzá tudnak rendelni egy tulajdonost. Ez Magyarországon még gyerekcipőben jár, de világszerte egyre terjed.

Volt már olyan, hogy magad is részt vettél új mémek létrehozásában?

Mások képeiből nem, a saját képeimből pedig nagyon ritkán készítek mémeket. Ezt általában az internet világpolgáraira bízom. Néha azonban előfordul, hogy előveszem azt a klasszikus, bögrés fotót, és ha valami igazán nyomja a bögyömet, ráírom, amit gondolok. Én magam általában nem gyártok ilyeneket, inkább csak élvezem az általuk nyújtott előnyöket.

Milyen emlékeid vannak a BME-s évekről?

Akkor azt mondtam, hogy életem legszebb évei voltak, most pedig úgy gondolom, hogy ezek életem legszebb évei. Egyetemistának lenni a világ legjobb dolga. Ez az az időszak, amikor kapcsolatokat építhetsz, tudást szerezhetsz, fejlesztheted magad, és kitalálhatod, hogyan alkothatsz valami újat, miként teheted magad hasznossá a világ számára. Egyetemistának lenni egyfajta könnyed életmódot jelent. Mi is gyakrabban jártunk a Gellért Tanszékre, mint Mechanika órára. Ennyi év távlatából el merek mesélni egy történetet is. Egyszer elmentem vizsgázni, levizsgáztam, majd a tanársegéd odaadta az indexemet, hogy vigyem el az előadóhoz aláíratni. Mivel a félév során egyszer sem láttam őt, fogalmam sem volt, kihez kellene mennem. Gyanítom, hogy ma is vannak hasonló sztorik.

Szerinted manapság nehezebb összetartó közösségeket kialakítani az egyetemen?

Valószínűleg igen. Akkoriban még nem létezett online oktatás, sőt, internet sem volt. Ehelyett gyakorlatokra, előadásokra és szemináriumokra jártunk, ahol már akkor is katalógust vezettek, így a gyakorlatokról nem lehetett egyszerűen meglógni. Az előadásokon viszont már akkor is éltünk a „helyettesítő aláírás” trükkjével, és megkértünk valakit, aki bement órára, hogy írja alá helyettünk is a jelenlétit. A jó kapcsolatok kialakítása már akkoriban is fontos volt.

Mit üzennél a mostani BME-s mérnökhallgatóknak?

Azt tanácsolom, hogy szívjanak magukba minél több tudást, és építsenek annyi kapcsolatot, amennyit csak lehet. Tanuljanak nyelveket, és merjenek világviszonylatban gondolkodni. Szerencsére ma már minden adott ehhez. Használják ki az olyan programokat, mint az Erasmus, és töltsenek egy félévet külföldön. Ez egy olyan lehetőség, ami nekünk még nem adatott meg – legfeljebb a Szovjetunióba látogathattunk el.

Javasolnád, hogy a diákok csatlakozzanak diákszervezetekhez, diákkörökhöz?

Már az én időmben is léteztek tudományos diákkörök. Én valamiért nem léptem be egyikbe sem, pedig biztosan hasznosak – segíthetnek abban, hogy az ember a kötelező tananyagon kívül is tapasztalatot szerezzen, és könnyebb legyen számára a döntés, hogy merre specializálódjon. Ezek a körök remek lehetőséget nyújthatnak kapcsolatok építésére és mélyebb szakmai ismeretek szerzésére. Emellett az is fontos, hogy ne váljunk szakbarbárokká. A műegyetemistákról sokszor azt mondják, hogy „kockafejűek,” pedig ez nem így van! Már az én időmben is volt színjátszókör az egyetemen, valamint különböző kulturális rendezvények, egyetemi klubok, kórus és zenekar is. Ezek mind segítenek abban, hogy az ember ne váljon „kockafejűvé.”

Éreztél valaha ambíciót arra, hogy vezető pozícióban helyezkedj el valahol?

Alkatilag sosem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy vezető pozíciót töltsek be. Ennek részben agyműködésből fakadó oka is van: például rendkívül nehezen jegyzem meg az embereket. Annak idején gyakran már vége volt az évnek, mire az osztálytársaim nevét megjegyeztem, ami egy vezető számára nem előnyös tulajdonság. Ma pedig abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy amikor egy új társaságba kerülök, bár én senkit sem ismerek, engem mindenki ismer.

Csak előnyét látod annak, hogy sokan ismernek, vagy vannak hátrányai is?

Számomra csak előnyökkel jár, hogy ennyien ismernek. Nem tudnék felidézni egyetlen olyan esetet sem, amikor ez hátrányt okozott volna. Sokan megállítanak az utcán, de ez sosem zavart, hiszen látom, mennyi örömet szerzek az embereknek azzal, ha készíthetnek velem egy közös fotót.

Hogyan látod a mérnöki hivatás jövőjét?

Mérnökökre mindig szükség lesz. Azonban az egész mérnöki szakma, sőt, az emberiség most egy hatalmas kihívás előtt áll: ez pedig a mesterséges intelligencia kérdése. Bár mostanában óriási fejlődésen ment keresztül, még mindig gyerekcipőben jár, és a fejlődés végpontja beláthatatlan. Az egyik legnagyobb feladatunk most az, hogy megtaláljuk, miként lehet az emberi kreativitást a mesterséges intelligenciával összhangba hozni. Az AI önmagában nem kreatív: csak a meglévő anyagból tud építkezni. A kreativitást nekünk kell hozzáadnunk – legyen szó mérnökökről, költőkről, festőkről, előadókról vagy bármely más szakma képviselőiről. Az AI sosem lesz igazán kreatív, de remek alapot adhat a munkához, emellett sok időigényes, aprólékos feladatot is levesz az ember válláról. Például, ha szeretnék írni egy szakcikket, a mesterséges intelligencia képes összeállítani a témavázlatot, összegyűjteni a hivatkozásokat – így nekem már csak hozzá kell adnom azt a pluszt, ami az én saját, emberi értékemet képviseli.

Te miért választottad a villamosmérnöki pályát?

Kiskoromtól kezdve műszaki érdeklődésű ember vagyok. Már a nagypapám, Arató István is fizika tanár volt. Tehát részben a családi hagyomány miatt választottam ezt a pályát. Általános iskolás koromban inkább vegyész szerettem volna lenni, kémia szakkörre jártam. Később viszont a villamosság iránt kezdtem érdeklődni. Először rádiókat építettem: általános iskolásként rádióvevőt, később középiskolásként már rádióadót is. Ez egyértelmű utat jelentett afelé, hogy a felsőoktatásban is ezen a területen folytassam a tanulmányaimat. Két helyre jelentkeztem: az egyik a Felsőfokú Technikum volt, a másik pedig a BME. Mindkét helyre felvételt nyertem, de végül természetesen a Műegyetemet választottam.

Manapság milyen lehetőségeik vannak a friss mérnöki diplomával rendelkezőknek?

A mai hallgatók előtt rengeteg lehetőség áll. Például informatikusokat szinte mindenhol keresnek. A most megszerzett villamosmérnöki tudás is egészen más, mint amit annak idején mi kaptunk, így egy friss diplomás ma már globális szinten bárhol el tud helyezkedni. Természetesen ehhez nyelvtudás szükséges, elsősorban angol nyelvismeret.

Jelenleg mikkel foglalkozol?

Több társszerzővel közösen írtam egy fejezetet az Épületvillamosság című könyvbe. Ennek most készül a 11. kiadása. Az első kiadás óta a többi kiadás tartalma folyamatosan fejlődött, mivel a szakterület rengeteget változott. Ma már hiába van valakinek diplomája, az élethosszig tartó tanulást nem lehet kikerülni, hiszen mindig naprakész tudásra van szükség. Én most, sajnos, egyre kevésbé vagyok az, de a könyv új kiadásán dolgozva ismét bele kell mélyednem az aktuális ismeretekbe.

Ami az utazásokat illeti, idén talán a nemrég lezajlott dubai-i út volt az utolsó külföldi kiruccanásom. Az idei évem kevésbé szólt a villamosmérnöki szakmáról. Igaz, felkértek az Óbudai Egyetem államvizsga-bizottságának elnökévé, ahol még tanítanak világítástechnikát. Meglehetősen meglepődtek a hallgatók, amikor egy mém érkezett vizsgáztatni – sőt, nemcsak jelen volt, hanem szakmai kérdéseket is tett fel! Legalábbis remélem, hogy értelmeseket kérdeztem. Ezen kívül tagja vagyok a Világítástechnikai Társaságnak is, amelynek egykor az alelnöke is voltam. Időnként még részt veszek a rendezvényeiken, konferenciáikon. Összességében azonban azt mondanám, hogy az alkotómérnöki tevékenységtől már visszavonultam – egyre kevesebb bennem a mérnök, és egyre több a mém.

Van még olyan célod, amit el szeretnél érni?

Sok úticél vár még rám – rengeteg hely van, ahová el szeretnék jutni.