Egy oktató, akinek javára vált, hogy nem fogadott meg minden tanácsot
BME körkép
Csonka Bence, a Villanykar oktatója elnyerte a Műegyetem Kiváló Oktatója Díjat a múlt szemeszter OHV kérdőívei alapján, megosztott első helyezésével. Az interjúban mesél a legnehezebb vizsgájáról, amit félbeszakított egy ebédszünet; színt vall arról, hogy tisztán emlékszik arra az időszakra, amikor ő ült tanácstalanul a tananyag felett; és kiderülnek a számára fontos oktatói értékek is.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnod az oktatásod filozófiáját, hogy szólna az?
Az a jó irány, ha az oktató be tudja csatornázni a tudomány iránti szerelmét a diákok lelkébe.
Ha egy második mondatot mondhatnék, akkor az az lenne, hogy egyszerűen a matematikáról mint tárgyról és tudományágról meg kell mutatni, hogy közelebb van hozzánk, mint elsőre gondolnánk; például filozófiai kérdésekre is választ kaphatunk általa.
Milyen konkrét különbség van szerinted az oktatóid oktatói magatartása és a sajátod között?
Én eredetileg nem foglalkoztam a matematikával sokat. Még általános iskolában, egyszer bukás közelébe is kerültem. Abból az időszakból megmaradt az az érzés, hogy milyen nem tudni. Ezt a nem tudást teljes szívből jövő empátiával tudom kezelni. Tudom, hogy milyen érzés. Sok oktatóval találkozom, akinek az érzelmi világából hiányzik az, hogy milyen nem érteni valamit.
Ami egy másik, hogy én egy előadóművészetnek is gondolom az oktatást. Nem szimplán az a cél, hogy a tartalmat átadjuk, hanem szórakoztatónak, figyelemfelkeltőnek kell lenni. Nem szabad csak arra hagyatkozni, hogy a hallgatóság önmagát fegyelmezve, teljes nyugalomban kilencven percet végig tud hallgatni. Igenis törődni kell azzal, hogy a hallgatónak van hat órája egy adott napon. Lehet, hogy a hatodik órára ülnek be, rengeteget szenvedtek addigra, és ők is vágynak az érdekes információkra, hogy legyen valami rendkívüli azon az alkalmon. Vegyük például a TikTok-ot. Ott folyamatosan ingereket kap az ember. Azt vallom, hogy ezek a folyamatos ingerek kellenek az órákra is. Főleg, hogy egy olyan generációról beszélünk, amely inkább paralell gondolkozással rendelkezik, mintsem lineárissal. Ebben a helyzetben kellenek a kisebb-nagyobb megszakítások.
Találkozunk olyan oktatókkal, akiknél igenis látszik, hogy óriási szellemi tudással rendelkeznek, de nehezükre esik az oktatás. Nehéz megérteniük, hogy miképp tudnák egyszerűbb lépésekben elmagyarázni az óra anyagát. Erről mit gondolsz?
Amit mondtál, hogy megérteni, nagyon fontos szó. Szerintem nem megérteni kell, hanem érezni. Amikor az oktató ránéz a hallgatóra, nincs erre kézikönyv, hogy ha így ráncolja a homlokát, vagy úgy, akkor most ennyire, vagy annyira nem érti. Egy érzésnek kell keletkeznie az oktatóban, hogy mit kéne másképpen mondania. Szerintem ez az érzés hiányzik főleg. Egy professzor, aki megszerezte a doktoriját harmincöt évvel ezelőtt, az idők során könnyen elfelejthette, hogy milyen volt az, amikor még nem tudta az általa tanított ismereteket. A tanító egy hidat szeretne képezni, hogy a hallgatót kézen fogva átvezethesse a tudás szigetére. Ez nem mindig olyan egyszerű. Hiába rángatják a kezedet, ha te nem tudsz úszni. Fontos a hallgatóságot ezért úgy kezelni, mint teljes laikusságot.
Mi volt életed legnehezebb vizsgája?
Differenciál geometria IV. Már olyan differenciálegyenletek voltak, amiknek a megoldásai nem a valós számokra való leképezésekből jöttek ki, hanem topologikus terek közti leképezések voltak. Az egy nehéz vizsga volt, főleg, hogy öten végeztük a tárgyat, és a vizsgáztatónk Etesi Gábor volt. Etesi hosszú vizsgákat tartott: a szóbeli vizsga három-négy órás volt, annyi időn keresztül vizsgálta, hogy mennyire érted az anyagot. Arra is emlékszem, hogy a vizsga közepén magunkra hagyott minket, azt mondta, hogy mi is nyugodtan elmehetünk ebédelni. Pontosan tudta, hogy senkivel nem tudunk összebeszélni: az egyetem környékén nem találunk senki olyat, aki olyannyira elmélyedt ebben a témában, mint amennyire összetett feladatokat adott ő. A vizsgát elvégezve hatott át az az érzés, hogy valamelyest matematikussá válok.
“Hivatalosan is el van ismerve, hogy van értelme annak az össze-visszaságnak, amit nap mint nap a hallgatóimra zúdítok. Köszi mindenkinek…” – írtad egy Facebook-bejegyzésben a díj átvétele után. Mik voltak az első érzéseid a hír hallatán?
Alapvetően azt éreztem, hogy valamit sikerült elérni, amit célként kitűztem magamnak. Az oktatásba mindig is sok energiát fektettem, akkor is, mikor középiskolában magántanítványokat vállaltam. Már ott rájöttem, hogy az egésznek a kulcsa, hogy foglalkozni kell magának az oktatásnak a lélektanával. Ez az, amibe az oktatók kevesebb energiát szoktak fektetni.
Valójában, amikor a diákok érdeklődési köreit megvizsgáljuk, akkor mindenkinek van egy centruma, ami őket mindennél jobban érdekli a világon. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy a diákok centrumától a matematika általában nagyon messze helyezkedik el, és nekünk oktatóknak az a feladatunk, hogy valahogy közelebb húzzuk őket ehhez. A jó módszer erre szerintem az, ha az ő centrumukhoz közeli érdeklődési köröket keresünk. Ilyen például az univerzum, vagy esetleg maga a világ, ami minket körülvesz. Jó, ha tudunk mindehhez egy kis humort is társítani. És ha ezt a centrumot meg tudjuk közelíteni, majd bombázni különböző érdekességekkel, visszacsatolásokkal, akkor ezzel közelebb tudjuk húzni a diákokat.
Célom volt megismerni, hogy ez a pszichológiai módszerem, mennyire jól állja meg a helyét akkor, ha az ember megfelelő mennyiségű szorgalmat és energiát tesz bele. Amikor láttam, hogy ténylegesen megkaptam ezt a díjat, úgy éreztem, hogy ez egy visszajelzés az élettől: megéri csinálni, folytatni kell.
Ehhez egy történetet mesélnék el. Amikor elkezdtem tanítani a VIK-en, akkor jöttek engem ellenőrizni, hogy hogyan tartok meg egy előadást. Ezen az előadáson egy viszonylag hosszú lista született arról, a felügyelőm által, hogy mit hogyan csinálhatnék másképpen. Ebben nagyon hasznos tanácsok is elhangoztak, azonban volt egy olyan tanács, amit egyszerűen nem tudtam megfogadni. Ez az volt, hogy márpedig az anyagról kell folyamatosan beszélni, nincs arra idő, hogy kitekintéseket tegyünk. Ez volt az egyedüli tanács, amit nem fogadtam meg, és úgy tűnik, hasznos, hogy így tettem.
Ki adja kutatásra a fejét? Mindig is szerettél volna kutató lenni? Mikor lettél ennyire tudáséhes?
Erre pontosan emlékszem. Kilencedikben azon gondolkodtam a buszon, otthon és mindenhol, hogy miért lehet az, hogy a négyzetszámok közötti különbség mindig kettővel növekszik. Nem tudtam kiverni a fejemből, folyton ezt tesztelgettem: a tizenhatot meg a huszonötöt nézem, akkor köztük még kilenc a különbség, de a huszonöt és harminchat között már tizenegy.
Végül a középiskolás matematikatanáromhoz fordultam. Elmeséltem neki, majd megmutatta, hogy ezt képletekkel fel lehet írni: „á plusz kettő a négyzeten” és a többi. A legvégén, pedig kijött, hogy kettő. Ez a kettő egy korábban nem tapasztalt érzést keltett bennem. Azt jelentette ez az eredmény, hogy vannak mélyebb rétegei a matematikának, amiket elsőre nem látunk. Éppen, mert ennyire biztos eredmények jönnek ki. Nem az jött ki, hogy mindig egy egész kilenc tized és kettő egész egy tized között van az eredmény, hanem hogy az pont kettő. Az volt az a pillanat, amikor a tudatalattimban megformálódott, hogy kutató szeretnék lenni.
Még tettem egy kitérőt az építész szak irányába. Az építészen pedig elkezdett zavarni a tény, hogy rajzolnom kellett kutatások vagy bizonyítások helyett. Azt nem tudtam, hogy lehet kutatónak lenni, ennek utána kellett néznem. Egy laikus személy számára ez a lehetőség nem nyilvánvaló, valamint az sem, hogy a matematikán belül vannak még kifejtetlen állítások. Olyan állítások, amikhez kutatók kellenek. A középiskolában az ókori görög matematikát tanuljuk, bele se lehet nyalintani az 1700-as és 1800-as évek matematikájába. Az a kép alakul ki bennünk középiskolában, hogy a matematika egy befejezett tudomány: leraktunk minden téglát, gyakorlatilag már csak festegetjük. Ezért utána kell járni annak, hogy mik az aktuálisan megoldatlan problémakörök. Nekem is idő kellett ehhez, de már tudom: van lehetőség arra, hogy továbbfejlesszem a tudományt.
Mi volt a legemlékezetesebb pillanat, amit oktatóként átéltél?
2019-ben még csak ízlelgettem az oktatást, és az egyik oktató, Sándor Csaba, nagyon megbízott bennem, olykor az előadásaimat is meghallgatta. Úgy gondolta, hogy érdemes az oktatást folytatnom. Egyszer a konzultációt nem tudta volna megtartani, és igazán jól esett, hogy rám bízta ezt a feladatot, a konzultáció megtartását; pedig ekkor csak harmadéves hallgató voltam a BSc-n. Azt éreztem, mintha minden addigi munkám összeállt volna egy pillanatban, mint egy puzzle. Mintha nem is én irányítottam volna azt a konzultációt, hanem egy nagyon mélyről jövő erő. Abban a pillanatban nekem ott kellett lennem, hogy elmondhassam, amit el kellett. Ezt a hallgatók is viszonozták egy tapssal, amit konzultáció után nem szokás adni.
Mi a következő lépés? Van cél előtted?
A célom, hogy idővel egy saját tárgyamnál is képviselhessem ezt a szintet, amikor már én állítom össze a feladatsort, a tematikát. Ez hiányzik is, de persze végig kell járjam a kikövezett utat: megcsinálom a doktorit, hogy majd a nulláról felépíthessek egy tantárgyat. Ez egy nagy vágyam.
A másik célom, hogy minél több laikust vagy fiatalt bevonhassak a tudományba. Ha már elérem azt, hogy végighallgassanak, akkor be tudom őket vonni. Próbálok egyre nagyobb közönségeket megszólítani.