Van kiút a szükség börtönéből? – A kényszeresség filozófiájának nyomában
Magazin
Vajon miért ragaszkodunk olyan apró, látszólag jelentéktelen szokásokhoz, mint a kakaós csiga körkörös tekergetése vagy a tejbegríz alapos összekeverése? Kényszeres cselekvéseink mélyén a rend és a rendetlenség közötti ősi feszültség húzódik, mely az autonómiánkról és a belső harmóniánk megteremtéséről szól. Ebben a cikkben megvizsgáljuk, miként tükrözik ezek az apró rituálék a kozmoszt és a káoszt, illetve hogyan keveredik bennük az őskor mágikus gondolkodásának nyoma a modern ember hétköznapi küzdelmeivel.
Mit jelentenek nekünk a kényszerességeink?
Sokan rendelkezünk értelmetlennek tűnő kényszerességekkel, amelyek mögött mélyebb törekvések húzódnak meg. Hiszen ezek nem pusztán szokások, hanem a belső rend megteremtésének eszközei, melyekhez erős érzelmek fűznek minket. Ezek a kényszerességeink pedig a rend és a rendetlenség, vagyis a káosz és a kozmosz között mozognak.
A kényszerességeink csupán autonómiagyakorlatok?
A kakaós csigában megjelenő aranymetszés egy kozmikus, természetes rendet tükröz. Vagyis az étel azt sugallja, hogy aki nem körbe-körbe eszi, az barbár. Ellenben a tejbegríz egyfajta játékos maszatosságot, káoszt érzékeltet. Ezért, ha nem keverjük össze, rendet erőltetünk egy olyan ételre, amely természeténél fogva rendetlen. Ennek ellenére sokan nem keverjük össze a tejbegrízt. Voltaképpen akár összekeverjük, akár nem, mindenképpen egyfajta autonómiagyakorlatot végzünk. Ha összekeverjük, azt üzenhetjük, hogy a saját ételünkkel bármit megtehetünk. Hiszen mindenhol máshol a közösség elvárásainak próbálunk megfelelni. Legalább az étkezési szokásaink lehessenek egyediek. Aki pedig nem keveri össze, ő azért autonóm, mert maga dönti el, mennyi üres tejbegrízhez milyen mennyiségű kakaópor tartozzon.
Hol húzódik az ételdekonstrukció határa?
Azonban érdekes, hogy egy főfogás elemeit, a húst, a köretet és a savanyúságot sosem keverjük össze. Sőt, a rizibizit sem konstruáljuk alkotóelemeire, mert egybetartozónak véljük. Néhányan azt sem kedveljük, ha a főfogás elemei keverednek a szánkban, így külön-külön fogyasztjuk őket. Ugyanakkor az furcsának tűnne, ha az üres tejbegríz elfogyasztása után ennénk meg a kakaóport. Ezesetben egyértelmű, hogy dekonstruálnánk a fogást. Akkor a főétel esetében miért nem beszélünk dekonstrukcióról? Hiszen a tányéron szereplő alkotórészek együtt adják meg az étel végső ízét. Vagyis, ha a kakaót és a tejbegrízt nem keverjük össze, egy félkész fogást eszünk. Így az összekeveretlen tejbegrízzel nem autonómiára törekszünk, hanem a természet rendjének igyekszünk megfelelni. Akkor tiszteljük az ételt, ha hagyjuk, hogy a fogás felölthesse a maga jellegét, mielőtt elpusztítjuk. Viszont, ha külön esszük az elemeket, akkor az egyik rész fogyasztását halogatjuk, míg a másikat el nem pusztítjuk. Mindez talán azt jelenti, hogy a kényszeresség különbségei abban rejlenek, hogy kinek hol húzódik a dekonstrukció határa.
Vannak káoszhívők és kozmoszhívők?
Az előzőek alapján megállapíthatjuk, hogy sokunk szerint a tejbegríz lelkében a káosz lakozik, míg a főfogáséban a kozmosz. A kérdés csupán az, hogy ki melyik ételben melyiket látja? Hiszen nincsenek csak kozmoszhívők és kizárólag káoszhívők sem. Hisz ezek a dolgok nem sorolnak minket egyik vagy másik kategóriába vagy oldalra.
Meggyőződés vagy kényszeresség?
A hétköznapokban gyakran hivatkozunk a kényszeres dolgainkra meggyőződésekként. A tudomány azonban nem ért egyet ezzel. Ugyanis a meggyőződésnek tartalma van, míg a kényszeresség csak rigolya. Ugyanakkor képesek vagyunk meggyőződéssé öltöztetni a kényszerességeinket, azáltal, hogy ideológiát gyártunk hozzájuk. Vagyis az okozatból alkotunk okot. A kényszeresség csupán azt a célt szolgálja, hogy a belső stabilitásunk, illetve a világ egyensúlya helyreálljon. Mi sem szimbolizálja ezt jobban, mint amikor azt érezzük, ha jobb kézzel megérintettünk egy tárgyat, a ballal is meg kell tennünk ugyanezt. Ez voltaképpen egy kényszerneurózis. Vegyünk egy példát arra is, amikor a kényszerességünkhöz ideológiát gyártunk. Ha meglátunk 4-5 szem gesztenyét heverni egy fa tövében, akkor esélytelen, hogy csak két darabbal távozzunk, mert sajnáljuk otthagyni a többit. Összetartozónak érezzük őket. Ezt a jelenséget a Gestalt-pszichológia „közelség elve” néven írja le, amely szerint az egymáshoz térben közel lévő elemeket automatikusan összetartozónak, egy egység részeinek érzékeljük. Valójában inkább ártunk azzal, ha mindet elhozzuk, mert ha otthagynánk őket, lehetne belőlük gesztenyefa, de mi érzelmi alapon cselekszünk, és mindet elvisszük. A gesztenyét nem a biológiai mivoltából, hanem az esztétikai minőségéből mentjük ki. Ez egy, az őskorra visszavezethető mágikus dolog, mely során a gesztenye sorsa megszemélyesedett. Ezek a kényszercselekvések egykor azt szolgálták, hogy a világ mozgásban maradjon, a Nap felkeljen, hogy az ember az isten tenyerén élhessen és ne hulljon le róla. Az ember azt gondolta, hogy a világ érte forog, és ha nem végzi el a kényszercselekvést, például az elsőszülöttek feláldozását, akkor az áldott állapot megszakad. Ennek a maradványtünetei a mai kényszercselekvések. Már nem tartoznak hozzájuk mágikus gondolatok vagy ideológiák, de a kényszercselekvések megmaradtak. Ehhez kapcsolódik egyfajta egzisztenciális szorongás is. Hiszen nem azért aggódunk, hogy a terményeinket nem fogja napsütés érni, hanem azért, mert attól tartunk, hogy nekünk nem kel fel többé a Nap. Ennek elkerülésére közös szabályokat alkotunk, amely egyfajta rend képzetét kelti. A szorongás pedig a rend képzetétől oldódik fel.
Szimmetria és aszimmetria
Vajon mi a helyzet a szimmetriával? E téren sem vagyunk szimmetriahívők és aszimmetriahívők csoportjába sorolhatóak, mert hol ezt kedveljük, hol azt. A szimmetria a rend élményét adja. Azonban a szimmetria egy bizonyos ponton túl unalmas. Az ember nemcsak a rend képzetét igényli, hanem a változatosságra, az izgalomra és az élményszerűségre is szüksége van. Ezért olyan aszimmetriát kell alkotnia, ami harmonikus: ami nem a káosz, de nem is a szimmetria unalma, hanem valahol a kettő között helyezkedik el. Például a már emlegetett aranymetszés kvintesszenciája is a szabálytalanság szabályszerűsége, vagyis az aszimmetria harmóniája. Az aranymetszés nem szimmetrikus, de nem is kaotikus. A rend képzetét kelti, azáltal, hogy megbontja a szimmetria unalmát. A Fibonacci-számsor, amely az aranymetszést adja, nem csak a rend képzetét kelti, hanem valóban a rendet képviseli. Az aszimmetriát az adja, hogy az algebrát geometriává alakítjuk. Ezzel szemben, egy fordítva elhelyezett járólap már a kaotikus rendetlenséget testesíti meg, így attól viszolygunk. Eszerint a filozófia szerint nem autonómiagyakorlásról van szó, hanem harmóniára való törekvésről, amit hol a rend, hol a rendetlenség ad meg nekünk. Egyfajta elégedettségérzés elérése a tetteink célja. A teljes rend és a teljes káosz is elviselhetetlen, szorongató. A kettő között kell egy harmonikus középutat, egy optimumot találni.
Források: