Hogyan tudnék élni nélküled? – filmkritika

Magazin 2024.12.16. Kákóczki Ádám
Fotó: intrecom
December 12-én érkezett a mozikba a 90-es évek nyarait felidézni kívánó musical, amelynek zenei alapját Demjén Ferenc életműve képezi. Érdemes-e jegyet váltani arra a romantikus vígjátékra, aminek címe lehetne, hogy „Így szúrtam ki apátokkal”? Találjuk meg rá a választ!

 

A Hogyan tudnék éli nélküled? c. romantikus vígjáték egy sokrétű közönséghez kíván szólni, hisz ki ne kapná fel a fejét a következő nevek, hívószavak valamelyikére: Demjén Rózsi, Marics Peti, Törőcsik Franciska, Ember Márk és az Üvegtigris rendezője, Goda Kriszta. Tovább is sorolhatnám, de kizárólag ezen öt név hallatán a film iránt érdeklődővé válik az átlagos itthoni ember. A forgatókönyvírók, Kormos Anett és Goda Kriszta, Demjén Ferenc dalait fűzték egy fiktív történet zsinórjára. Klasszikus musicalnek ígérkezik! Figyelem, a kritika spoilert tartalmaz! 

Az első jelenet egy lakodalomban játszódik. A színpadra igyekeznek fel a vokalisták és a főszereplő lánya, Lili (Varga-Járó Sára), hogy elénekeljék a Sajtból van a hold című slágert. A nézőt sorra kizökkentő filmes hibák itt kezdődnek. A zene és kép helyenként elcsúszik egymás fölött. A színészek szája és a zeneszám egyszerűen nem illenek egymásra, ezt a nem elég precíz vágás okozza.

Hasonló bakik figyelhetők meg akkor, amikor a színészek a hangszerükön imitálják a játékot. Először is minden felvételt stúdióban készítettek, ahogy ezt szokás a musicalek és zenei klippek felvételekor. Ez hallatszik is, mert ez a módszer egy tiszta, jól csengő hangfelvételt eredményez. Ezután feltehetőleg a forgatás helyszínén lejátszották hangszórókon a rögzített hangot, és azzal szinkronban táncoltak és tátogtak a stábtagok. Azonban észre kell vegyük, hogy – egy-két betanított leütés kivételével – nem a színészek játszanak a zongorán, még csak a stúdiófelvétel után elkészült jelenetben sem. Két plán váltakozik: az egyiken távolról látjuk a pianínó mögötti szereplőket, de a kezük takarásban van; a másikban pedig egy közeli képet mutatnak csupán a zongorázó kezekről. Tipikusan kézdublőrök alkalmazása miatt szokás ezt a két plánt váltogatni. Tehát a színész nem kell ismerje a fehér és fekete billentyűkön a darabot, arra ott van a zongorista dublőr. Elég, ha legjobb képessége szerint eljátssza, hogy tud játszani, és a két felvételt összevágják. Ennek a ténye érzékelhető már csak abban is, hogy a színészeink nem úgy dőlnek bele a kéz játékába, ahogy a dal azt engedné, és nem olyan irányokban kíséri a számot a testmozgásuk, mint amilyenben kísérné egy billentyűsé.

Az utolsó kritika, ami a zene és kép egységét illeti az az, hogy a színészek úgy vették fel a zenei betétekhez tartozó jeleneteket, mintha az nem lenne különb a többi szövegüktől. Amikor a dal éneklése során egy erősebb hangot tartanak ki, akkor – mintha mi sem lenne hétköznapibb – egyéb mimika nélkül teszik ezt félig zárt szájjal. Pedig a legtehetségesebb énekeseknek is nagyra nyitott szájjal és egy kis grimasszal sikerül a rezonáns, hosszabban kitartott hangokat megformálni. A dalfeldolgozások különben is felejthetők. A hangszerelés nem különösebben fantáziadús. Se nem hozott újat egyetlen dal, se nem kapott magasztos, jelentőségteljes szerepet általuk bármelyik jelenet.

A történet szintúgy nem tartalmazott sok kreatív elemet, és javarészt kiszámítható. A konfliktus alapja szinte pontról pontra megegyezik az 1995-ös A szív hídjai filmével. A Demjén-filmben Meryl Streep helyett Törőcsik Franciska alakítja a főszereplőt, aki egy tartósnak vélt és biztonságos kapcsolatban élt mindaddig, amíg nem találkozott egy izgalmas férfival, aki nem Clint Eastwood, hanem Ember Márk, és akivel elfeledhetné a korábbi rigid életét. Valamint a minderről részletesen beszámoló leveleket és emléktárgyakat egy ládikában találják a főszereplő gyermekei, és ez indítja el mindkét film retrospektív vonulatát.

1994 nyarán főszereplőnk, Eszter, két barátnőjével egyetemben (egy sztereotip lányhármas) találkozik a háromtagú, Kuplung nevű együttes fiújaival (egy sztereotip fiúhármas). És ahogy az a vásznon lenni szokott, a három lány és a három fiú tetszenek egymásnak. A lányok két hetet kívántak a Balatonon tölteni. A srácokkal való találkozás nem volt tervezett, ezt eleinte kifogásolta is Eszter. Különben is, az ő jövőjét az apja régen kikövezte: az a Major Márton (Brasch Bence) lesz az ifjú hölgy férje, akinél az apa dolgozik.

Mint az kiderül a történet második felében, itt fiatalokról, huszonévesekről van szó – Eszter 1995-ben tölti be a huszonegyet. Az első frappáns csavarra pont a születésnapján kerül sor, mert Márton elhívja párja kedvenc zenekarát egy meglepetés fellépésre. A banda pedig – mint azt mindenki kitalálhatta – az a Kuplung, akinek tagjaival egy éve összekavartak a lányok. A meglepetésről se a bandatagok, se az ünnepelt nem tudott. Azután, hogy nemrég mindenkiben megfogalmazódott a kérdés, hogy „ő most tényleg egy húszévest játszik?”, a koreográfia sem segít abban az illúzióban, hogy ez nem egy mozi. Az egész filmben itt a legszokatlanabb a tánc. Erről talán elég is ennyit szólni.

Lilit úgy vezették be a prelúdium során – ezzel hosszú percekig hitegetve minket nézőket – mintha ő volna a főhős. Később kiderül, hogy az az ő anyja, Eszter. Lili zaklatott, amiért évek óta nem tudja elfeledni elhunyt párja emlékét, és továbblépni. Emellett csak egyszerűbb fellépéseket vállal, fél megtenni a lépést egy nagyívű énekes-dalszerzői karrier felé. A filmben fordulatot hoz, hogy Lili valójában zabigyerek: Eszternek és a Kuplung frontemberének, Gergőnek gyermeke. Mikor a film végén a lány helyzetére kerül hangsúly újfent, akkor hirtelen mindent megold az, hogy Lili felkereste valódi apját, hogy a férfi részese lehessen az ő felnőtt életének. Többé nem kerül szóba Lili elhunyt partnere, sőt még erőt is gyűjtött apja által, hogy cselekedjen a zenei karrierje érdekében. Hiába, hogy Lili élete során most hallott először Gergőről, mintha mindig is ő szerette volna, ő adott volna neki biztonságot Márton és a szerető féltestvérei helyett, ezért a záró jelenetsorozatban Lili méltán nevezi nevén Gábort: „apa”. Alternatív címjavaslat: „Így szúrtam ki apátokkal!”.

Az operatőröket dicséri a pályaudvari jelenet, amiből több hosszú felvétel is vágatlanul került a végső produktumba. Valamint a helyszínek sikeresen felidézik az emberben a mindenkori balatoni nyár hangulatát, ez alól sincs kétség. A szövegben a közönséges viccek mellett a kevésbé primitív viccek is megfértek, ezeken a közönség egyhangúlag nevetett. A film a szemléltetett hiányosságok és hibák ellenére élvezhető.

Mire volt elég 105 perc? Arra, hogy egy limonádé filmben bemutassa az anya ellentétekkel övezett fiatalkori életét. Meg arra, hogy bemutassa Demjén Ferenc és Menyhárt János legsikeresebb zenéit azoknak, akiknek egy bizonyára rendkívül furcsa ok adtán kimaradtak az életükből. És arra, hogy az egész során keresse az ember azt, hogy mégis kivel érezhet együtt, kivel azonosul igazán. 

Mire nem volt elég a 105 perc? Arra, hogy a néző megtalálja, hogy kivel azonosul leginkább. Arra sem, hogy a sztorit egy olyan keretbe foglalja, amibe megpróbálta. Liliből a leleplezett titok egy visszhang nélküli, azonnali reakciót vont maga után. A szerető és hűséges, a csorbítatlan minta apa, Márton történetének csupán hűlt helyét leljük. Azonban arra sem elég ennyi idő, hogy megtudjuk, miért került terjedelmesen kifejtésre az, hogy Lili siratja egykori szeretőjét – hiszen erre sem épül semmi.

De akkor most érdemes jegyet váltani az NFI, a Honvédelmi Minisztérium, az MBH Bank és a TV2, valamint annak műsorgyártója, az IKO által is támogatott romantikus, zenés vígjátékra vagy sem? Nem hiszem, hogy moziban ezt bárki kétszer is megnézi.