A legfontosabb, hogy megértsék, amit tanítok

Az ember néha a legnagyobb sikereire sem számít – így volt ezzel Dr. Varbai Balázs is, amikor megtudta, hogy az OHV-lista élére került. A hallgatók visszajelzései számára nem csupán értékelések, hanem megerősítések arról, hogy a tanításban megtalálta a hivatását. Egy olyan tanár portréja rajzolódik ki, aki elsőként szerzett diplomát a családban, és most példaként állhat mások előtt is. Szenvedély, türelem és hit abban, hogy a tudás mindenkié – erről szól ez a történet.

Hogyan érintette az, hogy 1. lett az OHV listán?

Hatalmas meglepetésként ért! Természetesen mindig figyelemmel szoktam kísérni az OHV portálon az értékeléseket, kíváncsiságból és azért is, hogy lássam, hogyan látják a hallgatók az óráimat, a munkámat. Már a félév elején feltűnt, hogy az értékelésem valahol 5,9 körül alakult, ami önmagában is nagyon szép eredmény, de akkor még nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Azt gondoltam, hogy idővel úgyis változni fog – hiszen általában az értékelések frissülnek, módosulnak, ahogy egyre többen töltenek ki kérdőívet, és ezek az átlagok elmozdulhatnak bármilyen irányba. Ezért próbáltam nem beleélni magam túlságosan. Aztán a szorgalmi időszak közepén ismét ránéztem az értékelésre, és meglepetésemre azt láttam, hogy az eredmény nemcsak változatlan maradt, hanem az élmezőnybe kerültem – majd nem sokkal később kiderült, hogy az első helyre! Először alig hittem el. Természetesen korábban is előfordult már, hogy bekerültem a legjobb száz közé, ami mindig jóleső visszajelzés volt, de ez az eredmény minden várakozásomat felülmúlta. Soha nem sikerült még ilyen kiemelkedő helyezést elérnem, így ez most különösen emlékezetes számomra. A kollégáim is elismeréssel fogadták a hírt. Többen személyesen is gratuláltak, ami nagyon jól esett, és még inkább megerősített abban, hogy érdemes energiát és lelkesedést fektetni a tanításba.

Mit gondol, hogy minek köszönhető ez az eredmény?

Ez egy igazán érdekes kérdés, mert ha őszinte akarok lenni, nem érzem úgy, hogy bármilyen radikális változtatást hajtottam volna végre az óráimon az előző félévhez képest. A tanítási módszereim alapvetően ugyanazok maradtak: igyekszem következetesen, világosan és érthetően átadni az anyagot, bevonni a hallgatókat, és fenntartani az érdeklődésüket. Sőt, ha valamit, akkor inkább azt vártam, hogy az értékelésem valamivel gyengébb lesz, hiszen a félév során bevezettem az óráimon a jelenléti ívet, ami tudom, hogy néhány hallgatónak talán nem a legkedveltebb változtatás volt. Éppen ezért nem számítottam arra, hogy ez a félév lesz az, amelyben ennyire pozitív visszajelzést kapok. Ami viszont feltűnt magamon – és talán ez lehet az egyik kulcstényező –, hogy az utóbbi időben türelmesebbé váltam. Egyre inkább azt érzem, hogy számomra az a legfontosabb, hogy a hallgatók valóban megértsék az elhangzottakat, ne csak átfussanak az anyagon, hanem ténylegesen elsajátítsák azt. Éppen ezért, ha úgy látom, hogy valami nem világos, akkor nem sajnálom az időt: ha kell, elmagyarázom újra – akár másodszor, ötödször, sőt harminckilencedszer is. Nem zavar, ha ismétlésre van szükség, mert azt gondolom, a tanulás egyik alapja a megértés, nem pedig a puszta memorizálás. Talán ez a fokozott türelem és odafigyelés érződött a hallgatók számára is. Lehet, hogy észrevették, hogy nem csak „leadni” akarom az anyagot, hanem tényleg azt szeretném, hogy mindenki lépést tudjon tartani, és senki ne maradjon le. Talán éppen ez a hozzáállás segítette elő azt, hogy bizalommal fordultak hozzám, és ez visszatükröződött az értékelésekben is. Összességében úgy érzem, nem egyetlen nagy újítás, vagy látványos változtatás hozta ezt az eredményt, hanem sok apró, emberi mozzanat.

Milyen hosszú múltja van a BME-vel?

Itt csináltam a Bsc-t, az Msc-t, a Phd-t, és itt tanítok, ami mind a GPK-hoz kötődik.

Milyen olyan tanítási módszerei vannak, amiket szeretnek a hallgatók?

Előadásoknál próbálom vizuálisan szemléltetni a leadott anyagot, például videókat játszok be. Ekkor elmagyarázom, hogy mit látnak, mire kell figyelni, mi az, ami fontos, tehát nem csak megnézzük, hanem kielemezzük a látottakat. Amire még nagyon figyelek, hogy legyenek az elmondottakban életből vett példák. Laborgyakorlatoknál pedig igyekszem mindent megmutatni – például szétszedek dolgokat, leszedem a burkolatát egy-egy eszköznek, benézünk a burkolat mögé – és felügyelet mellett szeretek szabad kezet adni. Biztatom őket, hogy próbálják meg kezelni a berendezéseket, ne féljenek tőlük.

Önnek mi a legnehezebb a tanításban?

Nagyon hamar megtalálom a közös hangot a hallgatókkal, sokat viccelődöm és ez szinte mindig beválik náluk. Ha nem válik be – pedig mindent megteszek ennek érdekében – azt nehezen viselem, mert nem értem, hogy most miért nem működik. 

Milyen volt az első tanítási élménye? Mi volt az, ami nehézséget okozott?

Kicsit féltem az elején. Elsőkörben nálunk csak laborgyakorlatot kapnak a kezdő tanárok. A probléma az volt, hogyha a laborban folytatunk méréseket, akkor sok esetben csak egy körülbelüli értéket tudunk meghatározni, de pontosan az az érték nem fog kijönni, amire számítottunk. A diákok pedig csillogó szemekkel néztek, hogy akkor most mi történt, miért nem az az eredmény jött ki aminek kellett. Erre egy magyarázatot kellett adnom, ami sok esetben nehéz volt, mert nem volt még benne akkora gyakorlatom. Mostmár tudom, hogy adott esetben minek miért térhetett el az értéke. Akkoriban legalább egy félórával hamarabb átmentem és megnéztem, hogy minden rendben van-e, kipróbáltam a gépeket, de ma már eléggé nagy rutint szereztem ahhoz, hogy ezt már nem szükséges megtennem, mert jól ismerem a berendezéseket.

Később már előadást is tarthattam a doktori képzésem alatt. Ebből az egyik ilyen tárgy az Anyagtudomány volt – az Űrmérnök mesterszakon belül – aminek a teljes tematikáját én dolgoztam ki, ami nem volt könnyű! De az összes feladat közül a legnehezebb számomra a hatékony időbeosztás volt: hogy beszéljek 90 percet, hogy az ne 72, vagy 115 legyen? Később megtapasztaltam, hogy körülbelül hány diát tudok elmondani.

A családjukban van bárki, aki egyetemen tanít?

Nem, a családomban nincs senki, aki egyetemen tanítana. Én vagyok az első a családban, aki felsőoktatásba került. Édesanyám vegyipari technikumban végzett, majd egy gyógyszergyárban helyezkedett el, ahol hosszú éveken keresztül dolgozott. Édesapám pedig az építőiparban tevékenykedett gépkocsivezetőként. Mindketten dolgos, szorgalmas emberek, akik mindig a saját erejükből próbálták megteremteni a család megélhetését, és akik számomra példaképek lettek a kitartás és a munkához való hozzáállás terén. Mivel a közvetlen környezetemben nem volt példa előttem arra, mit is jelent egy egyetemi közeg, számomra sokáig teljesen ismeretlen volt ez a világ. Eleinte fogalmam sem volt arról, milyen egy egyetemi előadás vagy gyakorlat, hogyan zajlanak a vizsgák, vagy egyáltalán, mit is jelent egyetemista életet élni. Nem voltak otthon korábbról történetek, emlékek erről, sem családi anekdoták, amelyek irányt mutathattak volna. Ezért sok mindent magamtól kellett felfedeznem, megtapasztalnom. A szüleim mindig támogatták a tanulmányaimat, és azt szerették volna, ha valami többet viszek majd tovább magammal, mint amit ők meg tudtak valósítani. Úgy gondolták, hogy a tanulás lehet az az út, amely révén könnyebb és stabilabb jövőt teremthetek magamnak. Ugyanakkor soha nem irányítottak konkrét pálya felé – nem mondták meg, hogy mit tanuljak, merre induljak, mit válasszak hivatásként. Ebben teljes szabadságot kaptam tőlük, és ez nagyon fontos volt számomra. Én dönthettem el, miben szeretném megtalálni önmagam, és mi az, ami valóban érdekel. Ezért még inkább büszke vagyok arra, hogy sikerült eljutnom idáig, és az első diplomásként utat nyithattam másoknak is a családomban.

Úgy érzi, hogy a korai jó élmények – például az általános iskolában – megalapozták a későbbi tanulmányaihoz és a tudáshoz való viszonyát?

A tanulás iránti érdeklődésem már egészen korán megmutatkozott. Négyéves koromban már tudtam olvasni és írni, ezért az óvoda utolsó évét kihagyva egy évvel korábban kezdhettem meg az iskolát. Később, amikor szakközépiskolába kerültem, még mindig olyan fiatal voltam, hogy személyi igazolványom sem volt – a beiratkozásnál ez kisebb bonyodalmat is okozott, hiszen 13 évesen bizonyos adatlapokon egyszerűen nem volt mit kitölteni. 

A tudományok iránti kíváncsiságom nemcsak az iskolapadban, hanem a szabadidőmben is megmutatkozott. Káposztásmegyer közelében, a Farkas-erdőben gyakran kísérletezgettünk a barátaimmal – igazi kalandként éltük meg ezeket a felfedezéseket. Emlékszem, az első kísérletünk a magnézium szalag égetése volt, ami ma már visszagondolva meglehetősen veszélyesnek tűnik, de akkoriban inkább lenyűgöző élmény volt számunkra. Ez is jól tükrözi, hogy már fiatalon erősen vonzott a kémia és a tudomány világa, és általában is sok minden érdekelt. Nem mondanám, hogy kimondottan „jó gyerek” voltam – inkább kíváncsi, kísérletező, mindig valami új után kutató.

Milyen további szakmai céljai vannak?

A következő szakmai mérföldkő számomra a docensi kinevezés elérése. Ez egy fontos lépcsőfok a tudományos pályán, amelyhez természetesen több feltételnek is meg kell felelni – többek között időbeli korlát is kapcsolódik hozzá. Nálam ez azt jelenti, hogy legkorábban 2026 májusában jöhet el az az időpont, amikor ez a cím hivatalosan is elérhetővé válik számomra. Ezt a hat évet tehát gyakorlatilag ki kell „várni”, miközben természetesen folyamatosan dolgozom azon, hogy minden más szükséges feltételt is teljesítsek hozzá. Ezt megelőzően lehetőség lenne a habilitáció megszerzésére is, ami egy másik komoly mérföldkő az egyetemi oktatói és tudományos karrier során. Bevallom őszintén, ezt évről évre mindig elhalasztom – nem azért, mert ne tartanám fontosnak, hanem egyszerűen a napi feladatok, a tanítás, a kutatás és az adminisztráció mellett nehéz rá fókuszálni. Ennek ellenére úgy érzem, hogy jó helyen vagyok – nagyon szeretek ezen a tanszéken dolgozni. A kollegiális légkör, a támogató közösség és a szakmai kihívások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy motivált és elkötelezett maradjak a munkámban.