Hogyan lesz egy bűvészből író és társasjátékfejlesztő?

Hajnóczy Soma világbajnok bűvész, de nem csak trükkökben gondolkodik – új könyvében (Az ifjú Bűvész és a bölcs Nyúl) az élet nagy kérdéseit boncolgatja, stratégiai borkészítő társasjátéka (Dűlőre jutunk) pedig kihívások elé állít. A BME-s évei alatt még nem sejthette, hogy a bűvészet mellett az írás és a játéktervezés is a hivatásává válik. Most mesélt arról, hogyan kapcsolódik össze mindez egy kreatív alkotói világban.

Tudsz mondani olyan személyeket, akik Nyúl Úr karakterét képviselték az életedben?

Természetesen. Sok olyan ember volt, aki utat mutatott nekem. A szüleim mindketten meghatározó szerepet játszottak az életemben: apám a gyakorlati világ működésére, az önmegvalósításra és a pénzügyi tudatosságra tanított, míg édesanyám a lelki folyamatok, a kreativitás és az emberismeret terén adott iránymutatást. A pszichológusom, a barátaim és a mentoraim is segítettek. Nehéz egy személyt kiemelni, mert mindenkitől tanultam valamit. A Nyúl alakja is ebből az összegzésből született – sok ember sokféle üzenetének lenyomata. Ha mégis egy tanácsot kellene kiemelnem, talán azt mondanám: ha kettévágok egy nőt, mindenképp össze is kell raknom őt.

Honnan jött a könyv ötlete?

Egész életemben foglalkoztatott az önismeret. A különböző életterületeken – a magánéletben, a munkában, a családban, a párkapcsolatokban, a színpadon – szerzett tapasztalataim mind ebbe az irányba tereltek. Szeretek ezekről gondolkodni és beszélgetni.

Miért a rövid gondolatok felvillantása mellett döntöttél?

A célom az volt, hogy azokat a témákat, amelyek mindenkit érintenek, közérthető formában adjam át. Nem akartam szájbarágós lenni, hiszen nem pszichológiai szakkönyvet írtam. Inkább könnyed kreativitással akartam megfogalmazni a gondolatokat, hogy inspirálni és motiválni tudjam az olvasókat.

A rövid gondolatok célja az is, hogy az olvasó továbbgondolja az olvasottakat?

Igen, ez is cél. A gondolatok szándékosan általános jellegűek, hogy minél többen találhassanak bennük kapcsolódási pontokat. Ha én például a saját megéléseimről mesélek, mondjuk a halálról, az olvasó a saját tapasztalatain keresztül értheti meg és formálhatja tovább az üzenetet. Nem egy konkrét halálesetet vagy párkapcsolatot akartam bemutatni.

Az is cél volt, hogy minél több témát érints?

Elsősorban nem emiatt döntöttem a rövid gondolatok mellett. Hiszek abban, hogy ha valaki igazán ért valamihez, akkor azt egyszerűen és közérthetően is át tudja adni – még a bonyolult témákat is. Ez volt az egyik legnagyobb kihívás: lecsupaszítani a gondolatokat anélkül, hogy azok elveszítenék a lényegüket vagy az üzenetüket. Bár sok minden érdekel, nem a mennyiség volt a cél, hanem hogy a végeredmény valóban értékes legyen, és minél több emberhez eljusson.

A könyvednek van meghatározott célcsoportja?

Nem igazán, és ez problémát is jelenthet. Szokták mondani, hogy ha valami mindenkinek szól, akkor valójában senkinek sem. Úgy gondolom, a fiatalok számára különösen fontosak ezek a témák, velük mindenképpen érdemes ezekről beszélgetni. Ha mégis meg kellene határozni egy csoportot, azt mondanám, hogy inkább a 20-50 éves nők számára lehet érdekesebb, de sok férfitől is kaptam visszajelzést. KAP, azaz Kovács András Péter a könyvbemutatón azt mondta, hogy a kötet olyan, mintha A kis herceg és Márai Sándor stílusa ötvöződne – ezt hatalmas elismerésként éltem meg. Tehát a könyv sokakhoz szólhat. Ha valaki nyitott az ilyen jellegű gondolatokra, biztosan talál benne olyat, ami személyesen is megszólítja vagy motiválja.

Milyen volt a közös munka Baracsi Gabival, a könyved illusztrátorával?

Mindig kihívást jelent az ilyen együttműködés, amikor az írónak van egy elképzelése, és egy grafikust kér fel, akinek szintén megvan a maga víziója. Az utóbbi években sok illusztrátorral és grafikussal dolgoztam együtt, és azt tapasztaltam, hogy fontos megtalálni azt a művészt, akinek a stílusa harmonizál azzal, amit látni szeretnél. Amikor megláttam Gabi rajzait, azonnal biztos voltam benne, hogy vele fogok dolgozni. Ő egy igazi művészlélek, akinek megvoltak a saját elképzelései, de nagyon szépen visszaadta azt, amit szerettem volna kifejezni, miközben én is irányítottam a folyamatot visszajelzésekkel. Ami különösen tetszett benne, hogy hagyományos technikákkal, papírra rajzolt – tusrajzokkal, vízfestékes és vázlatszerű alkotásokkal dolgozott, amelyeket később digitalizáltak. Ez tökéletesen illett a könyv lelkületéhez.

Miért pont a HVG kiadó gondozásában jelent meg a könyv?

Nagyon kedvelem a HVG portfólióját. Ráadásul a HVG egy erős márka, ami minőséget sugall. Emellett személyes barátságot ápolok a kiadó igazgatójával, és korábban is dolgoztunk már együtt – például a TED konferenciák szervezésében, amelyeken előadóként és műsorvezetőként is részt vettem. Sőt, az előző könyvemet is ők adták ki. Amikor megosztottam velük az ötletemet, rögtön lecsaptak rá.

Milyen volt a közös munka a HVG-vel?

Nagyon kellemes élmény volt. A szerkesztőm, Krausz Gábor rendkívül nyitott és együttműködő volt, figyelembe vette az elképzeléseimet, és nem próbáltak rám erőltetni egy előre meghatározott irányt. Természetesen volt már egyfajta bizalom is felém. Illetve az is előny, hogy széles social médiás elérésem van, ami kiadói oldalról is fontos tényező, hiszen végső soron az a cél, hogy minél többen megvásárolják a könyvet.

A társasjátékhoz a borvidékekkel, pincészetekkel kapcsolatos tematika hogyan jött?

Az előző játékom, a Fröccs után többen is megkérdezték, miért készítek mindig „piás” témájú játékokat. Bármennyire is furcsán hangzik, teljesen véletlenül alakult így. A Dűlőre jutunk ötlete Essenben született, ahol minden évben megrendezik az Essen Spiel nevű társasjáték-expót. Egyik évben ott megláttam egy standot, ahol társasjátékhoz való apró kiegészítőket árultak, és vettem néhány hordó, szőlő és palack formájú figurát. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, milyen jó lenne egy játék, amelyben szőlőből hordót, hordóból pedig palackot készíthetek, majd azt értékesíthetem. Vettem 20-20 darabot ezekből a mütyürökből, hazamentem, és elkezdtem ötletelni, hogy mit lehetne kihozni belőlük. Innen indult az egész.

Milyen okból döntöttél úgy, hogy jó lenne a játékból egy szóló verzió is?

Az elmúlt években egyre többen játszanak társasjátékokat egyedül, ami elsőre ironikusan hangzik – hiszen maga a „társas” szó is több játékosra utal –, ettől függetlenül ez egy létező jelenség. Bár én magam nem vagyok nagy rajongója ezeknek. A játék tesztelése során – amelyet többek között a Mit játsszunk? csapatával végeztünk – Győri Zoli vetette fel, hogy a mechanika kiválóan alkalmas egy szóló módra is. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom. Az volt a hozzáállásom, hogy ha működik, akkor bekerül, ha nem működik tökéletesen, akkor nem. Végül olyan jól sikerült, hogy egyértelmű volt, hogy része marad a játéknak.

Hogyan szoktad tesztelni a társasjátékaidat?

Maga a folyamat egy folyamatos körforgás: először megszületik egy ötlet, amit kidolgozok, megrajzolok, kinyomtatom, és elkészítem a prototípust. Ilyenkor általában meg vagyok róla győződve, hogy tökéletesen működik – aztán amikor leülünk játszani, kiderül, hogy a játék 20 ponton rossz. Ekkor jön a csalódás, majd az átdolgozás, és újra azt hiszem, hogy most már tökéletes. Megint prototipizálok, tesztelünk, és megint kiderül, hogy valamin még csiszolni kell. Ez a folyamat ismétlődik újra és újra. A fejlesztés elején nagyobb lépésekben javul a játék, később pedig egyre apróbb finomhangolásokra van szükség. Általában 30-40 iteráción megy keresztül egy játék, mire végleges formát ölt.

Kikkel szoktad tesztelni őket?

Szerencsére rengeteg társasjátékozó barátom van. Ők nemcsak azt mondják el, hogy mi tetszett nekik – mert azt általában látom is a játék közben –, hanem azt is, hogy mi nem működött jól, hol ült le a játék, mit nem éreztek intuitívnak. Számomra különösen fontos az is, hogy mi az, ami arra ösztönözi őket, hogy még egy partit játsszanak, és mi az, ami miatt inkább nem vennék elő újra. A fejlesztés egy sziszifuszi problémamegoldó folyamat, ahol minden apró részlet számít.

Ezt te munkának vagy játéknak éled meg?

Inkább hobbinak. Maga a fejlesztési folyamat rendkívül izgalmas, és ugyanilyen különleges pillanat, amikor egy grafikus életre kelti a játékot. Viszont amint megjelennek, elengedem a kezüket – talán azért is, mert mi addigra már rengeteget játszunk velük. Bár továbbra is nagyon szeretek társasjátékozni, egyre inkább a fejlesztés lett az, ami igazán lelkesít.

Neked mik a kedvenc társasjátékaid?

Rengeteg kedvenc társasjátékom van. Egyik nagy kedvencem a Dűne: Impérium, de a Mars terraformálása is közel áll hozzám. Tavaly az esseni expón találkoztunk egy japán fejlesztésű játékkal, a Come Sail Away!-jel, az is nagyon tetszik. Valójában nálam a kedvenc játék fogalma mindig attól függ, hogy kivel játszom. Nem mindegy, hogy az édesanyámmal ülök le egy partihoz, vagy egy vérbeli gamer barátommal.

Te milyen társasjátékozó vagy?

Elég kompetitív játékos vagyok. Természetesen nyerni is szeretek, de az a legfontosabb számomra, hogy izgalmas, kiegyenlített küzdelem alakuljon ki, mert az hoz érzelmi töltetet a játékba. Amikor saját játékokat fejlesztek, mindig figyelem, milyen reakciókat vált ki belőlem. Ha például bosszankodom azon, hogy valaki megelőzött egy lépéssel, tudom, hogy a játék érzelmi hatást gyakorolt rám – és ettől válik igazán emlékezetessé.

Sosem hagysz direkt nyerni senkit?

Nem. Viszont amikor saját játékokat tesztelünk, néha tudatosan vissza kell fognom magam, hogy a többiek teljesebb játékélményt kapjanak, és nem lépek meg mindent, amit meg lehetne. A cél éppen az, hogy kiderüljön, milyen érzés lesz mások számára a játék, ha minden lehetőséget kihasználnak. Ettől függetlenül soha nem hagyok senkit nyerni, mert azzal éppen a játék lényege
veszne el.

Te szakmai szemmel tekintesz a borra, vagy inkább a szórakozás eszközeként?

Őszintén szólva, nem iszom sokat. A Műegyetemen annak idején bőven megittam azt, amit „megkövetelt a haza.” Volt egy Kari Napokon rendezett székfoglaló játék, ahol 18-an indultunk. Minden kieső után meg kellett innunk egy fröccsöt. Végül én nyertem, ami azt jelentette, hogy 10 perc alatt 18 kisfröccsöt ittam meg – visszatekintve ez viccnek is rossz. Ma már nem tenném ki ilyen megpróbáltatásnak a szervezetemet.

Milyen emlékeid vannak a BME-ről?

Nagyon szerettem a Műegyetemre járni. Életre szóló barátságokat kötöttem ott. Ma is beszéltem két volt csoporttársammal, és egy nagyjából húsz fős társaságunk máig összetart. Néhány BME-s ismeretség olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy semmiért sem cserélném el. Érdekes visszagondolni arra, hogy egy ponttal csúsztam le a Corvinus-ról, ezért kerültem végül a BME-re. Akkor ez bántott, ma viszont teljesen másképp látom. A kampusz hangulata is remek volt, az egész egy nagyon pozitív élmény volt számomra. Büszke BME-s voltam.

Voltál tagja valamilyen diákszervezetnek vagy öntevékeny körnek?  

Nem, én csak a saját kis baráti társaságomhoz tartoztam. A harmadik év elejétől már teljesen magával ragadott a bűvészet, és ekkor kezdett felfelé ívelni a nemzetközi versenykarrierem is. A végzős évemben halasztanom is kellett, mert épp a világbajnokságra készültem – amit végül meg is nyertem. Nem lett volna kapacitásom másra. 

Kollégista voltál?

Nem, bejártam. Telkiben laktunk, onnan nagyjából egy óra volt az út. Valójában azért elég sokat „csöveztem” mindenkinél és mindenhol. A Wignerben is aludtam barátoknál, és előfordult, hogy hétfő reggel elindultam otthonról azzal, hogy délután hazaérek, majd végül csak csütörtökön mentem haza. Persze azért mindig jeleztem apukámnak, hogy minden
rendben van.

Bulizni mennyit jártál?

Sokat. Ez az életszakasz erről is szól. A rengeteg Sörváltó, a kántálások – „Szomjas vagy, szomjas vagy!” –, ezek a mai napig visszacsengenek a fülemben. Mi igazán kibuliztuk, amit ki kellett. Ahogy telnek az évek, az ember egyre kevésbé kívánja a másnaposságot, ezért már nem nagyon bulizom. Akkor viszont fantasztikus volt. Szerintem egyetemistának lenni egy kivételes állapot. Ideális esetben ekkorra már elég érett vagy ahhoz, hogy a saját életedet irányítsd, de még nem nyom agyon a felelősség. Különösen, ha otthonról bejárhatsz, és a szüleid támogatnak. Nekem ez az öt év az egyik legszebb időszakom volt – még a különböző szerelmi hullámvasutak ellenére is. Az egyetem varázsa éppen abban rejlik, hogy rengeteg emberrel találkozol, kapcsolatokat építesz, együtt éled át a bulikat, a közös élményeket.

Van-e tervben folytatás a könyvszerzés, illetve a társasjátéktervezés terén?

Persze. A bűvészkönyvünk, amelyet Kelle Botond kollégámmal írtunk, magyar bestseller lett. Ennek előbb-utóbb biztosan érkezik a folytatása – gyakorlatilag már összeállt a gerince, csak épp rengeteg párhuzamos projektünk van. Viszont én nem könyvet írni, társasjátékot fejleszteni, bűvészkedni, zenét szerezni vagy videót készíteni szeretek – én alkotni szeretek. Lesz is folytatása ezeknek, de a legnagyobb kihívás az, hogy priorizálnom kell. Ismertebb emberként folyamatosan érkeznek a lehetőségek, és sok olyan dolgot kell visszautasítanom, amit korábban gondolkodás nélkül elvállaltam volna. Idén megjelenik a Fröccs új kiegészítője, és készül egy anti-szuperhősös társasjáték is, amelynek jelenleg a grafikai munkái zajlanak. Emellett elindítottunk egy társasjátékos videócsatornát is.  Áprilisban pedig a TOP SECRET önálló estem premierje lesz, amelyre most gőzerővel készülünk. Nagyon várom, mert a bűvészet kulisszáiba enged betekintést a nagyközönség számára. Nem fogok mindent leleplezni, de megmutatjuk azokat az eszközöket és működési elveket, amelyek számomra a bűvészet valódi örömét adják.

Van olyan alkotási irány, amit még ki szeretnél próbálni?

Az improvizáció és a színészet közel áll hozzám – valószínűleg azért is, mert szeretek viccelődni, és hiszem, hogy maga az élet is egyfajta improvizáció. A színészetben pedig a színházi és a filmes vonal is érdekelne. Hogy lesz-e időm és energiám ezekben elmélyülni, azt még nem tudom, de mindenképpen izgalmasnak tartom őket.