S(ch)ihederek a reflektorfényben

A villamosmérnöki kar tanulóiból alakult Schihederek tagjaival – Annával (Paszuly), Dórival, Lizával, Ábellel, Lacival és Örssel (Söri) – beszélgettünk a filmbe illő alapításról, a zenekari dinamikákról, a megbotránkoztató dalszövegekről, bulikról és afterekről, valamint a legemlékezetesebb pillanatokról.

Hogyan találtátok meg egymást? Hogyan alakult meg a jelenlegi felállás?

Söri: A projektünk 2022 őszén kezdődött, Liza, Dóri és én voltunk a keménymag, aztán csatlakoztak a többiek, és 2024 ősz óta teljes a felállásunk.

Liza: Dóri a szobatársam volt a Schönherzben, Söri pedig félig-meddig a szomszédom. Egy nap megembereltük magunkat, és beültünk a klubszobába, ahol megírtuk a Palacsinta című dalunkat. Utána jártuk a szinteket, és előadtuk az embereknek, hogy ez tetszik-e nekik. Ezután Anna, aki szintén a szomszédunk volt, átkopogott, hogy énekelni akar. Lacihoz én mentem oda könyörögni, hogy mint basszusgitáros, nagy tehetség, csatlakozzon. Ezt követően, mintha a mennyből belerepült volna a jó galamb a szánkba, Ábelre is szintén lecsaptunk.

Miért a Schihederek nevet választottátok?

Söri: Én mindig is akartam egy ilyen nevű zenekart. Anno még Debrecenben volt egy zenekarom, amely a Hooligans Zártosztály album alapján akart zenekart alapítani, de végül nem zenéltünk, és nevet sem választottunk. Én már akkor is a Schihederek nevet ajánlottam, mert kicsit olyan, mint a Hooligans. Viszont ami nagyon fontos: semmi köze a Schönherzhez.

Ábel: Tényleg nem? Ez nekem is új.

Liza: Söri annyira határozott volt, hogy nem volt más lehetőségünk.

Dóri: Én csak arra emlékszem, hogy valami „nem elég Schihederekeset” javasoltam.

Hogyan jellemeznétek egy szóval, vagy kifejezéssel a zenéteket, ha nem használhattok zenei műfaj megjelöléseket?

Söri: Én azt mondanám, hogy változó. Nekem ez is közel áll a szívemhez, a dalok egy részét én írom, a gitártéma elég meghatározó tud lenni. Az elején volt egy ilyen koncepciónk, hogy minden dalt más stílusban írunk meg, én most egy reggae-metálon dolgozom.

Paszuly: Én élvezem ezt a műfajt, szerintem a mi zenénk abba a csoportba tartozik, ahol a szöveg és a mondanivaló erősebb, mint a zenei megoldások.

Ábel: Különleges, picit idegen. Volt egy koncertünk, ami után odajött az Undög dobosa, és azt mondta, ez olyan szar, hogy már jó. Ami érdekes, hogy egyébként én sem hallgatok olyan zenét, mint amit játszunk. De tényleg, senkit. Mondjuk az a szerencse, hogy a zenekarban azt játszom és olyan stílusban, amit szeretnék, persze addig, amíg ez a dalt kiszolgálja. Mindenki hozza azt a háttérstílust, amit hallgat, és ezért tud ez egyedivé válni.

Laci: Nem vagy elég hipszter.

Liza: Én két zenekarhoz tudnám magunkat hasonlítani, a Disco Expresshez és a Ricsárdgírhez. A zenénk nagyon ironikus, illetve sok olyan dologról merünk írni, amiről legtöbbször nem mernek, mert megbotránkoztató vagy nehezen megfogalmazható. Egy tál mókában adjuk át az élet nehézségeit.

Miért pont a patkány szimbólumot választottátok, ami sokszor visszaköszön a megjelenéseitekben is? 

Liza: Azért, mert mindannyian patkányok vagyunk, így ez volt mindenkinek a lelkéhez legközelebb álló állatka. Egyébként a grafikákat Anna készíti.

Mi a legkedvencebb dalszövegrészletetek? 

Liza: Az én kedvencem, a valaha volt első sor, ami a bandához köthető. Söri leült és csak annyit mondott, hogy „Minek nekem a szerelem, majd a koedukáltban kiverem.” 

Téma tekintetében, ami a legjobban inspirál minket az az egzisztenciális krízis, hogy mi fog velünk történni az egyetem után.

Paszuly: Nekem a Sajt című dalunk első versszaka a kedvencem. „Élelmiszermérnöknek kellett volna mennem, a programozóknak itt nem lesz jövője, de úgyis éhenhalnék az egyetemen, így élelmiszermérnök nem leszek.” 

Söri: Nekem a kedvenc sorom a Palacsintából, a „Nem érdekel a horoszkópod, bika, rák vagy hülye pókok.”, ezt Dóri költötte, miután már nagyon sokat szenvedtünk ezzel a sorral. 

Akkor nagyon fontosnak tartottuk, hogy ezt beleírjuk, és ez alapján dolgozunk azóta is, ami éppen körülvesz minket, arról írunk. Engem főleg az elején, a hirtelen felnőtté válás nehézségei inspiráltak, a koliba költözés, a pénzügyi nehézségek, és a munkavállalás.

Laci: Én ilyen egoista leszek, és saját dalt mondok, a Kráss-t. Egyszer fogadásból készítettem egy Minecraft animációt arról, hogy „Krássollak, mint a kurva élet” egy lánynak, és megtudtam, hogy amikor meglátta sírva fakadt. De nem azért, mert boldog volt.

A Deák tér esetében, pedig a magyar valóságot szerettem volna megjeleníteni, ebből több verzió is született, hogy politikailag kicsit korrektebbé váljon. 

Ábel: „Krássollak, mint a kurva élet”, ezen nincs is mit magyarázni. Bár ezt nőnek így még nem mondtam, lehet ezért járkálok még mindig Lacival, nem pedig mással. 

Dóri: Kedvenc dalszövegrészletem a Deák térből, Lacitól származik: „Megkérdezte a ruhám miért olyan lányos, legalább jobb, mint a fejem, mert az rohadmányos.”

Zeneileg ki inspirál titeket?

Söri: Gitározás tekintetében nagyon szeretem Jack White-ot és Tim Henson-t. Ez talán az eddigi dalainkban nem érződik, de szeretném, ha ez majd a következőkben meglátszódna. Amúgy egy Disney-hercegnős dalt is szeretnék Schihederek-verzióban.

Ábel: Akkor keressél egy új dobost is.

Laci: Amúgy miért nem szóltál hamarabb? Nekem szerintem van ilyenem.

Paszuly: Éneklés szempontjából engem leginkább a színpadi jelenlét tud inspirálni más előadókban. Az az érzelmi plusz, a punkdaloknál jellemző, hiszen ott nem feltétlen a tiszta éneklés a cél, hanem az érzelmek átadása. Ilyen a Softplay is. Magyaroknál, mondjuk, ami eléggé más műfaj, az a Trabant együttes; azon belül is Marietta, aki a fronténekesük volt, a kicsit hamiskás hangjával és érzelemmentes előadásával tudott hatással lenni.

Dóri: Én mindig olyan zenéket hallgatok, amilyen lelkiállapotban vagyok. Így a zene az alle zusammen minden, ami én vagyok.

Laci: Amúgy ez érdekes, de nekem basszusgitáros létemre is énekes példaképeim vannak. A P. Mobilból Tunyogi Péternek, amikor meghalt, az óvodában még emlékkoncertet is adtam neki, ami a kis lelkemnek nagyon kellett.

Hogyan viselitek a kritikát egymástól és másoktól?

Ábel: Néha megmondjuk, néha nem, de szerintem az sokkal jobb, ha igen. Olyat sose mondunk, hogy te ehhez nem értesz… vagy hát néha igen, ha olyan kedvünkben vagyunk, de inkább csak poénból.

Sokszor kapunk hangosítóktól is véleményt, vagy a közönségtől is. Szüleim az első koncertünk után, főleg apukám, aki azért a zeneiparban is mozgott, elmondta a javítanivalókat, és amikor két hónap után újra eljöttek megnézni minket, akkor látták, hogy nagyon sokat fejlődtünk. Úgyhogy szerintem a kritika főleg attól hiteles, aki többször is hallott minket, és van összehasonlítási alapja. Szerintem amúgy az a legfontosabb, hogy egymástól, zenekaron belül megfogadjuk a tanácsokat. Mindig leülünk megbeszélni, hogy mit hogyan kellene csinálni.

Laci: Amúgy szerintem vagyunk páran itt, akik annyira maximalisták, hogy a legjobb koncertben is találnánk hibát.

Söri: Az én kedvenc kritikám nem rám vonatkozott, de ez a kedvencem. Egy random pasi odajött hozzám a koncert után, hogy van egy dalunk, amiben azt énekeli Dóri, hogy „Így lettem őrült”, de ő nem tudja elhinni, mert nem elég őrült az előadása.

Melyik volt a legjobb fellépésetek?

Liza: Életünk második koncertje a K aulában volt, és azt nagyon élveztem, annak ellenére is, hogy a hallgatóság külföldi volt, így nem értették a szövegeket. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire szeretek színpadon állni.

Paszuly: Én az Aurórában éreztem magam a legjobban. Ez egy íves pincehelység volt, és mivel a másik két énekes alacsony, én meg ilyen magas vagyok, ezért nagyon jó volt, hogy pont középen vagyok. Így nem vertem be a fejemet.

Volt egy random férfi is, valami gege997, aki azt csinálja, hogy koncertekre jár, ott videóz a telefonjával, és ezt feltölti YouTube-ra. A miénket is felrakta a csatornájára, és egész sok megtekintés van már rajta; a főnökeim is ma azt nézték a kocsiban. Ő indította el az online megjelenésünket, és ez nagyon aranyos.

Ábel: Nekem is volt már olyan, hogy arra mentem haza, hogy a szüleim ezt mutogatják a vendégeknek.

Laci: Emlékszem, hogy Sörivel próbáltam ott versenyezni, hogy melyikünk dalán lesz több megtekintés.

Ábel: Nekem amúgy messze az S8-as buli volt a legjobb, de tudom, hogy Annának az volt a legrosszabb. Nekem sem kezdődött fényesen, viszont annyira jól sikerült a koncert, és utána az a hat-hét órás after, hogy bőven kárpótolt. Sajnos mondjuk a napszemüvegemet eltörtem, és Lacival a koncert közepén zseblámpával kerestük a darabjait, amíg a csajok beszéltek. Ezenfelül az A38 is emlékezetes volt.

Liza: Az S8 nekem sem volt annyira jó, mondjuk előtte kicsit összevesztünk Ábellel, és a szívem így a nyakamban dobogott, hogy ugye még szeret, és nem utál. De szerencsére nem utál. 

Dóri: Ez a fellépés ezek ellenére azért volt a legjobb nekem, mert itt jól éreztem magam a színpadon és a fellépésünk is szuper volt. Sok olyan volt már, ahol, vagy csak az egyik, vagy csak a másik teljesült. Itt összeálltak a csillagok.

Mik lesztek, ha felnőttök? Mérnökök vagy zenészek?

Söri: Azért bennem van, hogy ha már itt vagyok és végig szenvedem az egyetemet, akkor már jó lenne ezzel kezdeni valamit. De ha közben befutnánk és nyolc darab MVM Dome-os koncertünk lenne egy héten, akkor úgy lennék vele, hogy nem kell nekem ez a diploma. Ilyen lélekölő éttermi fellépéseket viszont nem vállalnék, nekem kell az, hogy a kreativitásomat használhassam.

Paszuly: Nos, én nagyon szeretek szerepelni bizonyos szerepekben. Ezt úgy értem, hogy szeretem beleélni magam más helyzetekbe, mint amibe a való életbe lennék, így a színpad erre nagyon jó platform. Egy kicsit más karaktert tudok eljátszani, mint, ami vagyok, ami az én lelki békémhez sokat hozzátesz. Ez egy része az én egészemnek, de nem élvezném azt, ha csak ezt csinálnám.

Liza: Én egyébként élek halok a zenéért, ebben is nőttem fel, már egy évesen is énekeltem. De bármennyire is nagy álmunk, hogy világszintű zenészek legyünk, ugye a realitásokat tekintve, így alaptőke nélkül szerintem a mérnöki pálya vonzóbb. Persze lehet együtt csinálni is a kettőt. A zenében nekem nagyon fontos, hogy mi magunk miatt zenélünk, mert ebben jól érezzük magunkat és nem a közönség visszajelzése miatt, ez egy ilyen önkifejezés.

Dóri: Én nagyon nagy örömömet lelem, mind az írásban, éneklésben fellépésekben. 

Ábel: Én nagyon más véleményen vagyok, mint a többiek, mert hároméves korom óta arra vágyom, hogy tizen-, huszon-, harmincezer ember előtt játszak. A Helloween roadmovie-ja volt az, ami ilyen szempontból mondhatni megátkozott, mert azt nézve kezdtem el érezni, hogy én ezt akarom csinálni. Az álmom, hogy legalább európai szinten tudjak valami maradandót alkotni, és heti négy-öt koncert alatt ugyanennyi országot bejárni. Még képeim is vannak oviból, ahogy egy padon állok, félmeztelen, kalózos fejpánttal énekelve és léggitározva. Ami egyébként bizonyítja, hogy megéri nagyokat álmodni, hogy akiket anno csak a tévében vagy Youtube-on láttam, és álmodoztam, hogy csak egyszer találkozzak velük, azóta azoknak a közegében mozgok, és személyesen ismerem őket, legyen szó a Helloween, Stratovarius, Geoff Tate, Hooligans, Kowalsky Meg a Vega, Tankcsapda, és még számos más zenekarról.

Laci: Nekem ennél eggyel kisebb céljaim vannak, a Budapest Parkba vagy a Barba Negrába eljutni, az egy top élmény lenne. Kicsiként már a gyerekdobbal meg gitárral az Ironmaiden és a P.mobil koncertjeit játszadoztam végig. Nekem is ez egy önmegvalósítás, mint Annának, de egy másik értelemben. Én akkor érzem magam igazán annak, aki vagyok, amikor felmegyek a színpadra, kiadok magamból minden feszültséget. Ekkor érzem azt, hogy elértem valamit az életben.

Mennyiben munkakapcsolat és mennyiben baráti kapcsolat a tietek? Szét tudjátok ezt választani, vagy egyáltalán szét kell?

Liza: Azt gondolom, hogy ha a próbateremben vagyunk, akkor igenis csak a zene van. Nekem egyébként Söri az egyik legjobb barátom, de vele néha szét kell választani a munkakapcsolatot és a barátságot, mert munka tekintetében könnyen össze tudunk veszni, de ez csak azért van, mert mindketten nagyon értékeljük egymást és a zenekart és a legjobbat akarjuk ebből kihozni.

Dóri: Bár a zenélés a zenekarral egy nagy buli, néha azt érzem, hogy a türelmemet próbára teszi. Hat embert összeegyeztetni bármilyen szempontból nehéz.

Paszuly: Én egyáltalán nem érzem ezt munkának, mert azt azzal definiálom, hogy pénzt keresek, de itt, ha kapunk is, akkor azt visszaforgatjuk a felvevésbe, vagy tehetségkutatók nevezésébe.

Laci: Én az elmúlt pár hónapban azt éreztem, hogy ez inkább munkakapcsolat, aztán amióta volt egy ilyen nagy megbeszélésünk, azóta ez jobb.

Söri: Ezt azért érzed így mert még nem dolgoztál. 

Mi az az egy dolog, ami, ha meglenne, akkor már országszerte híresek lennétek? 

Paszuly: India, de azért, mert ott az egyik zenénk felkapott lett, ilyen unboxing videókhoz használják.

Laci: Szerintem hallgatói réteg kellene, mert egyelőre nem találunk meg mindenkit.

Liza: Pénz, menedzser és idő.

Ábel: Határozottan idő. Annyi idő, ami alatt ki lehet tökéletesíteni minden számot, ami már egy jó út a siker felé.

Ki a legnagyobb támogatója a bandának?

Dóri: Szerintem a legjobb barátom, Kincső az, aki az első koncerttől kezdve folyamatosan jön, tényleg egy koncertet sem hagyott ki. És tudtommal szereti is, amit csinálunk.

Söri: A Muzsikamívelő Mérnökök Klubja és az AC Studio and Live. Náluk tudunk próbálni, zenéket felvenni, hangszereket is biztosítanak nekünk, sőt még a hangosító is tőlük jön.

Liza: Kincső, Martin, szüleink és persze mi magunk.

Hol érnek el titeket, akik szeretnék meghallgatni a zenéiteket?

Söri: Fent vagyunk Instagramon, Facebookon és TikTokon is. A zenéket pedig Spotify-on, YouTube-on és Apple Music-on is meg tudjátok hallgatni, azt a hármat, ami már kint van, illetve még hármat megtekinthettek gege997 YouTube-csatornáján.

Liza: Élőben pedig november 20-án az Aurórában találkozhattok velünk.