Nem vagy egyedül – Egyetemisták a mélypontjaikról, őszintén

Az egyetemi évek sokak számára a szabadság, az önállóság és az új élmények időszaka – legalábbis ez a kép él róluk. A valóság azonban ennél jóval összetettebb. Hallgatók százai élik meg, hogy a teljesítménykényszer, a bizonytalanság, a fáradtság és a folyamatos elvárások lassan felőrlik őket. A lapunk az elmúlt években többször cikkezett már a BME pszichológusaival a jelenségről, most azonban egy másik irányból közelítünk: maguk a hallgatók beszélnek arról, milyen volt számukra az a bizonyos mély időszak.

Orvostanhallgató – „Mintha nem maradt volna hely a fejemben semminek”

„Számomra a mélypontom körülbelül egy héttel a sebészet vizsgám előtt jött el. Nagyon nehezen tudtam rávenni magam a tanulásra, és amikor végül nagy szenvedések árán leültem, akkor sem ment semmi. Teljesen szétszórt voltam, folyamatosan elkalandoztak a gondolataim, és azt éreztem, hogy semmi nem marad meg. Szinte biztos voltam benne, hogy ebből óriási bukás lesz.

Az sem segített a helyzeten, hogy elkezdtem érezni, hogy igazából bárhol szívesebben lennék, mint otthon. Úgyhogy – menekülésből vagy sem – elkezdtem folyamatosan programokat szervezni emberekkel. Gyakorlatilag minden napra jutott valami, ami elterelte a figyelmemet. És őszintén: működött. Amikor társaságban voltam, jobban éreztem magam, nem kavarogtak ennyire intenzíven az érzések, csak egyszerűen jól voltam.

Persze, amikor hazaértem, pár órán belül visszajöttek a negatív érzések. De azt vettem észre, hogy ezek a hullámvölgyek egyre rövidebbek. Az kezdett kihúzni a gödörből, hogy olyan emberekkel töltök időt, akiket kedvelek, és új dolgokat próbálok ki. Tudom, nagyon klisés, de tényleg ez segített. Elkezdtem jógázni, és pszichológushoz is járni; ezek is sokat adtak.

A vizsgát végül két nappal el kellett tolni, de így már rendesebben fel tudtam készülni, és a csoporttársaimmal együtt mentem, ami mindig enyhít a szorongásomon vizsganapon.

Nagyon jól esett az is, hogy a többiek látták, hogy rosszul vagyok, és rákérdeztek, minden oké-e, tudnak-e segíteni. Tudom, hogy ez barátoktól a minimum, de nekem akkor nagyon sokat jelentett.

A legrosszabb része nagyjából két hétig tartott. Még most is érzem, hogy nem vagyok teljesen önmagam, de már bőven jövök kifelé a gödörből.”

Az orvostanhallgató története egy hirtelen kibontakozó, intenzív mélypontot mutatott meg: amikor az ember egyik nap még próbál működni, a másikon pedig már azt érzi, hogy a saját gondolataiban is elvész. A következő beszámoló ezzel szemben egészen más utat jár be. Itt nem egy gyors összeomlásról, hanem egy lassan, észrevétlenül felépülő belső elszigetelődésről van szó.

Biomérnök hallgató – „Mintha lassan lekapcsolódtam volna a világról”

„Nálam ez az egész nagyon lassan kúszott be az életembe. Szinte észrevétlenül kezdődött: egyre kevésbé volt kedvem beszélni a barátaimmal, kimozdulni, sőt még otthon, a családommal is alig kommunikáltam. Elkezdtem teljesen elzárkózni. Ha mégis elmentem valahová a barátaimmal, akkor sem tudtam igazán élvezni a programot – még akkor sem, ha olyan volt, amit normál esetben nagyon szeretek. Valahogy képtelen voltam jelen lenni.

A tanuláshoz teljesen elvesztettem a motivációmat. Egy éven keresztül csak a minimális kreditkövetelményt teljesítettem, de arra odafigyeltem, hogy azokon jól szerepeljek, nehogy kibukjak az állami helyről. Belül viszont teljesen elveszettnek éreztem magam. Úgy éreztem, nincs kivel igazán megbeszélnem a problémáimat, még akkor sem, ha a barátaim mindig meghallgattak. Akármennyire próbálták, úgy éreztem, sosem értik meg teljesen, min megyek keresztül, és milyen borzasztóan nehéz így fókuszálni bármire.

Az sem segített, hogy társaságban sem tudtam felszabadultan boldog lenni. Ez az érzés egy idő után már elviselhetetlenné vált, és úgy döntöttem, hogy valahogy változtatnom kell. Végül az segített, hogy én kezdtem programokat szervezni a barátaimmal, olyanokat, amikről tudtam, hogy alapvetően örömet okoznának. Időbe telt, mire tényleg boldognak éreztem magam, de a szeretteim segítségével sikerült kimásznom a gödörből.

Sajnos később rájöttem, hogy nagyobb a probléma annál, mint amit elsőre gondoltam, mert elkezdtek enyhén visszatérni a negatív érzések. Ekkor már tudtam, hogy pszichológushoz kell fordulnom. Azóta együtt dolgozunk rajta, és bár vannak még mélypontok, úgy érzem, jó irányba haladok.”

Miközben mindenki másként birkózik meg ezekkel az időszakokkal, van bennük egy közös szál: a felismerés, hogy nem kell egyedül megküzdeni vele. A következő megszólaló újabb perspektívát hoz majd. Mégis, a történetek egymás mellé téve megmutatják, hogy a hallgatók sokkal kevésbé vannak egyedül, mint azt sokszor érzik.

Építészmérnök hallgató – „A folyamatos hajtás és az állandó megfelelési vágy egy idő után teljesen kimerített.”

„Amikor elkezdődnek az egyetemi tanulmányaink, azt hisszük, hogy mostantól végre csak azt tanuljuk, ami tényleg érdekel minket. A valóság azonban egészen más. Egy olyan átfogó anyagmennyiség zúdult ránk (még a specializációk előtt is), amelyben minden tantárgy és szakirány olyan mély elméleti tudást vár el, amit szinte végeláthatatlanul lehetne tanulni és elemezni. Nekem egyszerre kellett, hogy jól tudjak rajzolni, számolni, modellezni gépen, tervezni, makettezni, és közben átlátni a műszaki követelményeket.

Ehhez jött még az az elvárás, hogy fiatal vagyok, tehát elvileg „sok energiám van. 

Élni kell a szociális életet, figyelni kell a barátokra, családra, mozogni, az esetleges párkapcsolatot ápolni, és mindezt úgy összehangolni, hogy közben teljesítsek. A folyamatos rohanás és megfelelési kényszer egy idő után teljesen felőrölte az energiámat.

Először csak fáradt és hisztis lettem, állandó hangulatingadozással, ami már számomra is elviselhetetlen volt. Aztán – mivel nem javult semmi – jött a megtörés és a szomorúság. Akkor éreztem, hogy igazán nagy a baj, amikor teljesen elszürkültek a hétköznapjaim. Egyre rosszabbul néztem ki, és kifejezetten jól esett elzárkózni mindentől és mindenkitől.

Bár a környezet figyelmeztetése sokszor fontos, én úgy érzem, hogy a valódi változás mindig belülről indul. Nincs gyors megoldás, nincs egyetlen nagy kiút, csak apró lépések felfelé. Egyszer jobb, aztán visszaesel, aztán újra felállsz – és minden alkalommal egy kicsit ügyesebben.

Nekem az segített, hogy átgondoltam az emberi kapcsolataimat. Azoktól, akik leszívták az energiámat, vagy a tanulmányaim rovására húztak le, igyekeztem eltávolodni. Tudatosan mérlegeltem, kiket engedek közel magamhoz, és végül csak néhányan maradtak igazán fontosak – de ők tényleg azok. A problémák kibeszélése, leírása és feldolgozása sokat segített, és a zene is a társammá vált ebben az időszakban.”

A hallgatók történetei teljesen külön világot írnak le, mégis ugyanarra a tapasztalatra mutat rá: a nehéz időszak nem egyik pillanatról a másikra tör be, és nem is mindig ugyanúgy néz ki. Van, akire hirtelen zuhan rá, másnál lassan, alattomosan épül fel, míg végül eléri a mindennapjait.

Segítséget kérni bátor dolog. Kapcsolódni másokhoz bátor dolog. Megengedni magunknak a lassú, apró lépésekben történő gyógyulást pedig talán a legbátrabb mind közül. Ha ebből a cikkből egyetlen mondat marad meg valakiben, talán ez legyen az: nem vagy egyedül, és nem is kell egyedül végig csinálnod.