Ha úgy gondolod, elmegyek veled újra

Büfés perec illata és a zsongó, zsibongó közönség hangja fogad az ajtón túl. A tér nem nagy, de a pár gondosan elrendezett asztalnál és körülöttük mindenki elfér. Fiatal, idős, középkorú párok ülnek és állnak, bort, vagy kávét iszogatva. Kisebb-nagyobb társaságok toporognak izgatottan – még egy csapat punk srácot is kiszúrsz az egyik fal melletti asztal körül. Elképesztően színes társaság. Óvatosan közelebb lépsz a melletted állókhoz, hogy feltűnés nélkül belefülelhess a beszélgetésükbe. Még húsz perc van az előadás kezdetéig – ez pont elég idő arra, hogy megtapasztald: a beszélgetések épp olyan színesek, mint a jelenlevők. Már csak pár perc, és nyitják az ajtókat. A szemfülesek már sorban állnak. 

Nyílnak az ajtók, tódul a nép. A bejutás viszonylag gyors és gördülékeny, nincs durva nyomakodás. Érződik némi türelmetlenség, de mindenki nagyobb gond nélkül kivárja a sorát.

Végre te is sorra kerülsz: felvillantod a telefonodon az e-mailben kapott QR-kódot, és belépsz a bűvös ajtón. Félhomály fogad. Még pár lépés, és kibontakozik a színpad – vele szemben a tíz-tizenkét sornyi szék, emelkedő sorokban. Itt mindenki látni fog mindent, a sereghajtóknak sincs semmi izgulnivalójuk – nyugtázod magadban, majd elhelyezkedsz a lelátó közepén, egy kedvesnek tűnő lány mellett.

Továbbra is félhomály van, de a színpad függönymentessége miatt már kisilabizálható ez-az. Bal oldalt egy emberforma papírfigura hirdeti, hogy superia – vajon mire lesz használva? Elöl, középtájt vasalódeszka, rajta egy kis villanysütő – talán. Egészen hátul, a színpad végében három kupacot vélsz felfedezni. Pokrócok? Párnák? Vagy talán maguk a színészek rejtőznek ott, várva a jelzést, hogy megkezdhetik az előadást? Senki sem tudja, de percek kérdése, és kiderül. A kis terem plafonjából csupasz villanykörték lógnak vezetékeken, mint megannyi fehér inda. A hangulat, amit keltenek, puritán.

Abbahagyod a színpad pásztázását, a figyelmed ismét a közönségre terelődik. Olyanok, mint egy nagy hangyaboly: helyezkednek, diskurálnak, közben folytatódik a szokásos, izgatott, kíváncsi nevetésekkel tűzdelt moraj.

Egyszerre pislákolni kezdenek a lámpák, majd teljesen kialszanak. A következő pillanatban pedig betölti a teret Galambos Péter mozikból oly jól ismert hangja, és a pavlovi reflexnek köszönhetően sokak szájában popcorn íz árad szét. Míg a hangszórókból az emberiség hajnaláról és a homo entitások fejlődéséről hallgatunk egy igen emelkedett szöveget „natgeós” stílusban, addig a szemeink előtt három, feltehetőleg hajléktalan férfi reggele bontakozik ki. A két disszonáns, mégis egymással gyönyörűen korreláló inger bőséges humorforrással szolgál a továbbiakban.

A darab lényegét lelőni nem fogom – ha kíváncsivá tettelek, gyere el és nézd meg. Viszont azt bizton állíthatom, hogy bőven volt olyan élvezetes, hogy boldogan elkísérjelek, csak hogy átélhessem még egyszer ezt az élményt, ha véletlenül úgy döntenél. Amúgy is, kicsit keveslem még az oly bő, választékos, lehetőségekkel teli magyar nyelvünket is arra, hogy kifejezzem, milyen érzést váltott ki belőlem a Mucsi–Scherer–Thuróczy-triumvirátus, mint őshonos Blaha-lakók.

A három muskétás láthatóan lubickolt abban, amit a szerep kínált: alpáriságban, improvizációban, kicsavart helyzetekben. Hitelesek voltak, de látszott rajtuk, hogy közben módfelett jól is szórakoznak. És ez nemcsak róluk, de a közönségükről is elmondható volt.

Ahogy a darabhoz készült prospektus is írja, a rendező a színészek improvizációiból építkezett. Én meg csak azért hiszem el, hogy létezik bármiféle szövegkönyv, ami többet mond pár spirálfüzetbe firkantott jelenetlistánál, mert legalább tizenöt éve játsszák a darabot. A Szkéné honlapján még 2010-ből van róla egy kiváló kritika – érdemes rákeresni: Szkéné Színház – A fajok eredete. Csak spoilerallergiásoknak nem ajánlom, mert abban bizony dúskál.

Ha ismered a fent említett három színészt, tudod, hogy egyikük sem az a kaméleon típus. Mindhármukat markáns karakterjegyekkel áldotta meg az ég (vagy ha a darab témájánál maradunk: a biológia). De ez itt véletlenül sem probléma. Egymást kiegészítve szedik szét a másik karakterét – hiszen, ha eddig nem is mondtam, talán már kitaláltad: egy komédiáról beszélünk, mégpedig egy igazán minőségi darabról.

A humor sokszínű és változatos, mint maga a közönség. Egyszerre van jelen a Mucsitól oly jól ismert, egyszerű, de mindig ütős, abszurd és persze rendkívül trágár fajta, ahol a másikból csinál idiótát – és mellette ott a meta, para-szintű, ezerfelé utalásos, olvasottságot igénylő humor. E két stílus úgy táncol együtt, mint egy jól összeszokott pár a parketten – nem finom, nem udvarias, inkább szenvedélyes, sodró tangó, amiben néha nem is tudni, ki vezet, csak az biztos, hogy mozdulat nélkül nem maradsz.

A közönség is együtt mozdul velük. Innen-onnan felcsendülő nevetések hullámai járják át a teret, különböző hangszerekként szólalnak meg: egy-egy kuncogás, mély brummogás, valahonnan egy elfojtott horkantás – szinte szimfónia lesz belőle. Te is érzed: ezek az emberek most mind a cinkosaid, egy nagy, közös zenekar tagjai vagytok, ahol a karmester nem más, mint az abszurd helyzet maga.

Ahogy a nevetés hullámai elülnek, a szemedet valami apró mozgás vonzza vissza a színpad fölé: a lámpák. A kezdetben pusztán dísznek tűnő villanykörték most életre kelnek – nemcsak a látást segítik, hanem érzelmeket rajzolnak. Hol villódznak, cirkuszi hangulatot teremtve, hol apró csillagképekként pislákolnak, mint egy kései augusztusi égbolt, máskor meg szentimentális fényükkel az együttérzésre húzzák rá a fókuszt.

Ez a darab nem az a visszafogott fajta, nem hagyja, hogy csak néző legyél. Az előadás interaktív – a színészek nemcsak reagálnak a közönségre, de olykor szó szerint belépnek közéjük, és mire észbe kapsz, te is a részese vagy. Ha a hagyományosabb, „néző maradjon néző” típusú drámákat szereted, lehet, hogy ez elsőre sok lesz. De ha nyitott vagy rá, talán pont ez az élmény győz meg majd arról, hogy a színház nem csak a színpadon történhet.

Lelki szemeimmel már látom, hogy az egyetemen vagy, rovod a folyosókat, szeded a lépcsőket. Mire felérsz a másodikra, már kicsit zihálsz, de ez pont elmúlik, mire a folyosó végére érsz. Tárt ajtók és kedves mosolyok fogadnak a Szkénében, ráadásul a BME-seknek a jegyeket féláron adják.